Rekviem egy álomért 3
Záró rész
Az előző részek tartalmából:
A Dawkins-Ayaan-csörte materialista-metafizikai pengeváltásai zajának elültével térjünk vissza Molnár Tamáshoz és az utópiából disztópiába tartó, egyenes vonalú egyenletes mozgáshoz.
Jelen írás vezérfonalát — az előző részhez hasonlóan — Molnár Utópia — örök eretnekség című, eredetileg angol nyelven 1967-ben megjelent műve1 adja. Mivel munkássága Appel Henrik (alias Aczél György) éber tekintetét nemigen kerülhette el, magyar fordításban — egyéb írásaival egyetemben — ez is csak a rendszerváltoztatás után jelenhetett meg.2
Stílus-hagyományunknak megfelelően párhuzamokat fogok bemutatni Molnár utópiával, utópizmussal, utópisztikus gondolkodással kapcsolatos nézetei — amelyek nemcsak kiállják az idő próbáját, hanem öregedésük során jelentős relevanciatöbbletet is nyernek —, valamint az e felületen korábban kifejtett gondolatok között. Az idézetek végén álló számok a fenti kiadás vonatkozó oldalszámait jelölik.
Egy konkrét ügy apropóján szó esett a szeretvelevési jog — mint utópiákkal gazdagon futtatott korunk egy kiemelkedően progresszív elképzelése — gyakorlatba ültetésének kisebb-nagyobb bökkenőiről, különösen ami a zaklatás Btk-tényállásától való elhatárolást illeti:
Molnár hasonló gondolatot mutat be olvasójának; igaz, nem a zaklatás, hanem az egyformaság felől megközelítve. Közös elem ugyanakkor a szeretet fogalmának összemosása valami egészen mással, ami végül annak eljelentéktelenedését, kilúgozódását eredményezi:
Az iménti példák egy tipikus utópista tévedésre mutatnak: a szeretet és az egyformaság összetévesztésére. Az utópista föltételezi, hogy akik egymást szeretik, azok nem törekednek kiválóságra, hiszen az csak megosztaná őket. Másrészt azt is föltételezi, hogy az egyformaság megszokása biztonságérzetet kelt az emberben, e biztonságérzetet pedig azonosítják a szeretettel. (161)
A tudomány-fetisizmus és a tudományba vetett hit (ami a fából vaskarika non plus ultrája, kvintesszenciája és csimborasszója egyben) mocsárvidékén tett kalandozások egyszerre voltak érdekesek, tanulságosak és végtelenül fájdalmasak:
Itt Hannah Arendtre hivatkoztam egyetértőleg — aki szerint a totalitárius propaganda előbb-utóbb szükségszerűen szembehelyezkedni kényszerül a józan ésszel —, valamint Rudi Dutschkére az egyetértés mindennemű szándéka nélkül, aki szerint a progresszív, haladár — esetében hardcore kommunizmusként lecsapódó — gondolatiság az egyetemet, mint a társadalom és az autoritás leggyengébb láncszemét elsőként kezdheti el átpolitizálni.3
Lássuk, mit mond erről Molnár:
miközben Utópia polgárainak bensőséges módon a magukévá kell tenniük a köz- és a magánügyek helyes fölfogását, az engedetleneket az alábbi három címen lehet és kell felelősségre vonni: közömbösség, szabotázs, valamint tényleges ellenállás. De voltaképpen már a merőben külsőséges alkalmazkodás is büntethető sőt büntetendő (vagyis ha a vezetők bármely, egyedül általuk ismert okból meg akarnak valakit büntetni, akkor a „színlelt alkalmazkodás”, az opportunizmus vagy a langyosság vétkére hivatkozhatnak — ez esetben mindhárom fogalom ugyanazt jelenti). (174)
Nos, jól emlékezhet erre minden engedetlen, akinek tapasztalat adatott a rendszerváltoztatás előtti évtizedek tudományos életében, különös tekintettel az eredményeiben kevésbé, legfeljebb módszereiben mérhető, kevésbé egzakt társadalomtudományokra. Valahogy úgy, mint a Tragédia falanszter-színében, ahol „a csendesen folyó, szép rend fölött / Tisztelve áll őrűl a tudomány”:
Szomorú látni, ahogy újfent ismétli — de sosem másolja! — magát a történelem, hiszen míg Molnár alábbi sorait még elsősorban a kommunizmus elméletével és gyakorlatával kapcsolatos tapasztalatai ihlették, addig hosszú, egyre gyarapodó sorokban állnak a kortárs tudományos élet hasonló élményeket elszenvedni kénytelen képviselői:
Ám az utópizmus ember- és társadalomszemlélete ilyenkor többet kíván a mulasztás vagy a bűn puszta megbüntetésénél: a kétkedők és vonakodók a társulás elvével szállnak szembe és megbontják az egyetértést, ezért ki kell őket zámi az utópista közösségből és az emberi nem tagjai közül. (176)
Aztán lehet tágra zárt szemekkel csodálkozni, amikor megérkezik a reakció, és narancs üstökkel csap szét az asztalon.
Több perspektívából is terítékre került az európai rögvalóság számtalan aktuális problémája, különösen ami a szellemi függetlenséget (pontosabban annak hiányát) illeti:
Molnár számos írásában foglalkozott az európai egység(esülés) problematikájával, annak külső és belső (ön)ellentmondásaival. A témával kapcsolatos fókuszáltabb írásai az Európa zárójelben4 című gyűjteményes kötetben jelentek meg, ugyanakkor az Utópiában is jónéhány általános érvényű, releváns gondolatot fogalmaz meg — ezek közül itt csak néhányat emelnék ki:
Korunk utópizmusának két fő témája: a háborúk kiküszöbölése és egy világkormányzat létrehozása. (186)
Nos, az előbbi téma mintha időközben lekerült volna a napirendről, nem úgy az utóbbi; bár mostanság mintha abban a narratívában is gyűrődne a magnószalag — legalábbis sokak számára válik egyre nyilvánvalóbbá, hogy a global governance keretei között a demokrácia látszatminimuma sem tartható fenn.
Korunk utópizmusának valódi hajtóereje tehát továbbra is a planetáris egység délibábja. (…) Ám a planetáris egység gondolata eleve föltételezi egy olyan, új és érett emberiség létezését, amely képes fölülemelkedni a régi emberiség minden fogyatékosságán. (187)
A planetáris egység délibábja… Milyen kifejező, tömörségében szép összefoglalása annak, amit az Édes Anna Moviszter doktora kifejtős verzióban megfogalmazott, és ami már korábban is előkerült, de vegyük elő még egyszer, mert érdemes:
minden szélhámos az emberiséget szereti. Aki önző, aki a testvérének se ad egy falat kenyeret, aki alattomos, annak az emberiség az ideálja. (…) Végre semmire se kötelez. Soha senki se jön elém, aki úgy mutatkozik be, hogy én az emberiség vagyok. Az emberiség nem kér enni, ruhát se kér, hanem tisztes távolban marad, a háttérben, dicsfénnyel fennkölt homlokán. Csak Péter és Pál van. Emberek vannak. Nincs emberiség.
Ehhez talán csak annyit lehetne hozzátenni saját szeizmo- és poligráfunkat élesítendő, hogy minden emberiségre hivatkozó kígyóolaj-árus egészen biztosan át akar verni minket.
Újra Molnáré a szó:
A nyugati világ utópista mozgalmának még számos akadályt kell leküzdenie, mielőtt rátalál a törekvéseinek hamisítatlanul megfelelő formára. Utópia híveinek útjában áll a hagyományos humanizmus, mely keresztény és individualisztikus értékekre, valamint a nyugati világ egész történelmére támaszkodik, s az egyéni törekvések, az egyéni vállalkozás szabadságára épül. Többek között meg kell magyarázniok, miért jelent számukra a kollektivizálódás végcélt, s nem csupán átmeneti megoldást; azt is meg kell magyarázniok, hogy a hatalom, mely hagyományosan veszélyes kísértésnek számít, miért lesz kifejezetten jó dolog, ha teljes egészében és mind szellemi, mind pedig politikai formájában ideológusok kezébe kerül. (189)
Nos, igen: ez valóban olybá tűnik, mint a wokery előzetes bejelentése, amelynek szellemi dúlása pedig szintúgy előkerült e helyütt is:
Ez az a pont, ahol ismételten érdemes felidéznünk, hogy az Utópia eredetileg 1967-ben jelent meg, a hatvannyolcas mozgalmakat is épphogy megelőzve. Molnár mély és széles tudáson és műveltségen alapuló, emiatt rendkívül érzékeny szeizmo- és poligráfja ugyanúgy azonnal jelzett, mint a diáklázadások idején épp Párizsban tartózkodó Sir Roger Scrutoné, aki saját bevallása szerint az akkori események láttán, azokban a napokban vált konzervatívvá.5
Molnár konkrét — azóta már empirikus bizonyítékokkal is alátámasztható — példákkal jelzi előre, hogy a klasszikus liberális gondolat nem fogja túlélni a progresszivizmus ismétlődő, egyre erősödő és egyre öncélúbbá váló rohamait, és hogy a szabadság utópiája mögött ott settenkedik a legmerevebb etatista szabadságellenesség disztópiája:
Madariaga6 annak a liberális gondolkodónak a tipikus példája, aki az állam föladatainak és hatalmának kérdésében teljes hátraarcot hajt végre és jellemző könnyedséggel szinte automatikusan teszi magáévá az utópista álláspontot még akkor is, amikor az utópizmus és a kommunizmus utópista rendszere ellen hadakozik. (190)
Talán nem véletlen, hogy Madariaga 1973-ban, azaz a hatvannyolcasok által megindított folyamatok szárba szökkenésének tajtékos napjaiban megkapta a némelyek által csak Negyedik Birodalom-érdemrendnek aposztrofált Charlemagne-díjat.
Molnár ugyanakkor óva int attól, hogy elítéljük az utópista gondolat híveit, sőt, bizonyos mértékig fel is menti őket, mégpedig az utópizmus–realizmus dialektikáját szem előtt tartva:
Az utópizmus mindig és mindenhol megjelent, és az adott kor nyelvén mindig valóságos eseményeket tükrözött. Ez azt bizonyítja, hogy az utópisták nem tévelygő gyermekek, és nem is a rosszindulat vezeti őket. Egyszóval: az utópizmus ködét sohasem fogják eloszlatni a realista gondolkozás legragyogóbb fénysugarai sem; ugyanakkor azonban azt is elmondhatjuk, hogy az utópizmus sohasem fog véglegesen fölülkerekedni. Realizmus és utópizmus az emberi állapot értékelésének két különféle módja, melyek az idők végezetéig szemben fognak állni egymással. (195)
Hasonlóra láthattunk egy kétrészes komparatív példát itt is, amelynek párhuzama a fenti sorokkal akkor is érvényes, ha egyrészt Ortega y Gasset pont az imént említett európai egységesülés szempontjából nevezhető akár utópistának is,7 másrészt pedig Fukuyama esetében egyedül az elviselhetetlen slamposságban lehetünk biztosak, tévelygéssel és szándékokkal kapcsolatban kevésbé:
Mélyfúrásaim során rendre beleütköztem az önhittség, a gőg, avagy a hübrisz problematikájába, ami kétségkívül számos — kortárs és nem kortárs — jelenség és folyamat mögöttes mozgatórugójaként azonosítható:
Konklúziójában Molnár hasonló következtésre jut, megállapítva:
Az utópizmus története nem más, mint Bábel tornyának története, amelyet az egész emberiség akart az egekig emelni. (204)
Mindezekből talán úgy hozhatunk ki egy lekerekített konklúziót, ha azt mondjuk: az utópizmus és a hübrisz tejtestvérek, a vérnászukból született pusztító emberiség-gyermek pedig nem más, mint Molnár és Moviszter doktor közös rémálma: a társadalommérnök.
Művei egyik legfontosabbikában, Az értelmiség bukásában8 Molnár a hübrisz és a technika keverékéből előálló társadalommérnökösködés dicstelen tevékenységéért az értelmiséget teszi felelőssé:
az értelmiségi mint típus az utópia természetes vezetője lett, először mint szenvedélyes lázadó, majd pedig mint a robotizált egyén manipulátora.9
És bár első látásra ez a megállapítás kissé túlzónak és általánosítónak tűnhet, az első kiadás óta eltelt több, mint hatvan évben épp elegendő bizonyíték halmozódott fel annak igazolására. Azt pedig Ikárosz története óta tudjuk, hogy bár szükséges és fontos az ambíció, saját képességeink túlbecsülésénél veszélyesebb nincs, hiszen pillanatok alatt tud átfordulni az ambíció illúzióba.
Pontosan ugyanúgy, ahogy az ideák utópiája a reáliák disztópiájába.
Utopia, the Perennial Heresy, Sheed & Ward (1967)
Szent István Társulat (1992) — facsimile kiadásban innen letöltve ingyenesen is olvasható.
És tette ez milyen sikeresen. Aligha vonható kétségbe, hogy ez a terv olyan komoly eredményekkel járt, hogy az egyetlen veszélyt rá azt jelenti, hogy önmagát túlnyerve önnön paródiájába fordul. Erre meglehetősen sok jel mutat is manapság.
KKETTK Alapítvány (2022). Eredetiben: L'Europe entre parenthèses, La Table Ronde (1990).
„Do we improve society bit by bit, or do we rub it out and start again? On the whole my contemporaries favored the second option, and it was when witnessing what this meant, in May 1968 in Paris, that I discovered my vocation.”
Salvador de Madariaga y Rojo (1886-1978) spanyol mérnök, újságíró, író, nagykövet, politikus; a Liberális Internacionálé első elnöke (1948-1952), a Charlemagne-díj kitüntetettje (1973).
Esetében inkább volt ez a korszellem hatása, semmint alaposan átgondolt elvi pozíció.
Ludovika Egyetemi Kiadó (2022). Eredetiben: The decline of the intellectual, Meridian Books (1961).
I.m., xvi. o.