Csapások a múltból
Első rész
A múltra emlékezni képtelenek arra ítéltetnek, hogy újraéljék azt.
(Jorge Agustín Nicolás Ruiz de Santayana y Borrás)
Pedig csak Ortega y Gasset-et kellett volna olvasni — és még neki is csupán a legismertebb művét. A tömegek lázadása (La rebelión de las masas) 1926-ban cikksorozatként indult a madridi El Sol napilap hasábjain, majd 1930-ban jelent meg először könyvformátumban, és indult világhódító útjára.
Zárójel. A közlő médium története is alkalmas lehet egynémely tanulságok levonására. Az 1917-es indulásakor még — az alapító Nicolás María de Urgoiti, valamint Ortega y Gasset világnézetével teljes összhangban — liberális orgánum az 1931-ben kikiáltott második spanyol köztársaság alatt fokozatosan kezdte elveszíteni belső iránytűjét, a polgárháború (1936-39) alatt pedig a Kommunista Párt szócsövévé vált. Utolsó kiadását szinte napra pontosan a polgárháború végével érte meg. Zárójel bezárva.
A szerző majd’ egy évtizeddel később, már a polgárháború közepén két esszével bővítette a kötetet — Előszó franciáknak (Prólogo para franceses) és Utószó angoloknak (Epílogo para ingleses) —, a Rebelión ezzel nyerte el végső, ma ismert formáját.
Bár jelen írás gondolatmenetét Ortega y Gasset egyengeti, címét az 1999-ben bemutatott, visszaadhatatlan szójáték-című Blast from the Past romkom inspirálta, ahol a főhős Brendan Fraser harmincöt, atombunkerben töltött év után a felszínre visszatérve próbál eligazodni egy időközben nagyon megváltozott világban, mindenféle helyzetkomikumok széles tárházát felvonultatva.
Ennek oka, hogy A tömegek lázadását forgatván az olvasónak olyan érzése támadhat, mintha Ortega y Gasset — egy pár évtizeddel korábban elkészített, ám a jelenre valószerűtlen módon még talán jobban is passzoló Huntington-köpönyeget felöltve — nem is az 1920-as évek második felében, hanem valamikor hatvanöt-hetven évvel később írt volna azt érezvén, hogy válaszolnia kell A történelem vége bornírt, naiv, hübriszben kötésig gázoló téziseire.
Rengeteg vendégszöveggel tarkított bejegyzés következik, csapásként a múltból és Fukuyamának, szeretettel (nem kevesen nőttünk rajta fel, hogy aztán hasonlóképpen ocsúdjunk az általános illumináltságból). Az idézetek forrása a Helikon Zsebkönyvek 79. elemeként megjelent, 2019-es kiadás (ford.: Scholz László), a zárójelekben ennek oldalszámait találja a kedves olvasó.
Némi gondolatbéli fanfár- és dobpergés-felvezető után következzenek hát a Fukuyama-jelenések, avagy A’ José hét tsapása a’ Francis órjás orczájára, gondolkodó embereknek okulásáúl című elbeszélő költemény első éneke.
Erős kezdésként nézzük a talán legjellemzőbb, általános relevanciáját tekintve önnön korát évtizedekkel megelőző kommentárt.
Az első csapás:
A nagyvonalú jövőimádat leple alatt a haladás híve mit sem törődik a jövővel; meggyőződése, hogy nincs a jövőben semmi meglepetés vagy titok, se lényeges zökkenő vagy újdonság, biztos benne, hogy a világ mostantól fogva kitérők és hátrálás nélkül, egyenesen halad, ezért nem aggódik többé a jövő miatt, hanem végérvényesen lehorgonyoz a jelenben. (89)
Amikor A történelem vége utolsó lapjainak megmosolyogtatóan illuzórikus, önteltségi együtthatóját tekintve pedig szekunderszégyen-nívódíjas ekhósszekér-hasonlatához érünk — ahol Fukuyama kifejti, hogy a nyugati típusú liberális demokrácia a társadalomszervezés olyan tökéletességi szintje, hogy előbb-utóbb úgyis mindenki belátja az Egyetlen Helyes Út történelmi szükségszerűségét; államok, népek és egyének pedig úgy követik majd egymást azon, mint ekhós szekerek a préri-konvojban —, ez a bővített mondat légvédelmi szirénaként sivíthat fülünkbe.
A második csapás:
Volt tehát több korszak is a történelemben, mely úgy érezte, hogy elérte a lehető legnagyobb magasságot, a lehető legjobb színvonalat; amely úgy hitte, elérkezett úti céljához, ahol megvalósult az ősi törekvés, és beteljesült a remény. Ez „a beteljesültség érzése”, a történelmi élet teljes érettsége. (…) A beteljesültség korszakai mindig úgy érzik, hogy sok korábbi, előkészítő, náluk alacsonyabb szintű kor eredményeképpen jöttek létre, és hogy rájuk épül a kiérlelt jelen. (…) Így látja a XIX. század a középkort. Hogy végre eljön a nap, amikor a régi, talán ezeréves vágy, úgy tűnik, beteljesül: a valóság befogadja és kezesen követi. Eljutottunk az elképzelt magasságra, a megálmodott célhoz, az idő csúcsára! A „még nem” helyét elfoglalta a „végre”. (72-73)
Aligha szorul magyarázatra, hogy ekhós szekéren vagy gyalogszerrel, de mennyire tiszta találatokat visznek be ezen sorok úgy a derék Francis, mint mindenféle „történelmi szükségszerűségek” által fémjelzett, dúsított hübriszbe áztatott posztmodern jelenünk különböző testtájaira. A vezetőbíró már most erősen gondolkodik a leléptetésen.
A harmadik csapás:
Ezek a korok nagyon is elégedettek önmagukkal; olykor, például a XIX. században, túlságosan is elégedettek. De ma jól látjuk, hogy ezeknek az önelégült, sikeres századoknak a lelkéből kihalt az élet. Az igazi vitális teljesség nem azonos az elégedettséggel, a sikerrel, a célba éréssel. Már Cervantes is megmondta, hogy „az utazás mindig jobb, mint a fogadó”. (…) Vannak századok, amelyek nem tudnak új vágyat teremteni, ezért az elégedettségtől pusztulnak el, ahogy a boldog here is elpusztul a nászröpte után. (73-74)
Szinte biztosra vehető, hogy Ortega y Gasset nem olvasta Madáchot, viszont sorai annyira csodálatosan csengnek össze Ádám végső következtetésével (A célt, tudom, még százszor el nem érem. / Mit sem tesz. A cél voltaképp mi is? / A cél, megszűnte a dicső csatának, / A cél halál, az élet küzdelem, / S az ember célja e küzdés maga), hogy ezt nyugodtan adhatjuk kettejük közös találatának.
A negyedik csapás:
A tömegember tökéletesnek tartja magát. A kiválasztottak között ellenben roppant hiúnak kell annak lenni, aki tökéletesnek érzi magát, saját tökéletességébe vetett hite pedig nem naivitáson alapul, és nem is képezi lényegi részét a személyiségének, hanem merő hiúság az, ami még saját magának is kiagyalt, délibábos és kétes jellegűnek tűnik. Azért van szüksége a hiú embernek másokra, mert velük akarja megerősíttetni az önmagáról megálmodott képet. Következésképpen a nemes ember még ebben a beteges esetben, a hiúság „vakságában” sem érezheti magát igazán tökéletesnek. A mai középszerű emberben, az új Ádámban ezzel szemben fel sem merül, hogy kételkedjék saját tökéletességében. (115)
Mily’ szépen köt át az ádámi princípium a két mestermű között újfent. Hiúság, fennhéjazás, beképzeltség, önhittség, hübrisz — akármilyen formában fogalmazódik is meg, valahogy mindig azon alaptanulságoknál lyukadunk ki, amik az őseposzoktól az ókori görög drámákon át egészen a közelmúltig közös tudásnak számítottak. Aztán önmagunk hatása alá kerültünk, mint a Liszenko-Kendi ív alkalmi koalíciója, a tudás meg egyenes arányban fogyatkozik az alázattal.
Az ötödik csapás:
Nem hiszek a történelem abszolút meghatározottságában. Ellenkezőleg, úgy gondolom, hogy minden élet, következésképpen a történelmi élet is csupa tiszta pillanatból áll, s az előző pillanathoz képest mindegyik eléggé meghatározatlan, úgyhogy tétovázik benne a valóság, piétine sur place, s nem tudja eldönteni, hogy melyiket válassza a sok lehetőség közül. Ez a metafizikai habozás süti rá az élet minden jelenségére a remegés és a reszketés összetéveszthetetlen elegyét. (125)
Persze van, aki meg nagyon is hisz a történelem abszolút meghatározottságában — sajnos ezen hit(ek) gyakorlatba ültetése során elő szokott fordulni néhány apró-cseprő probléma és upsz-faktor. De hát ahol gyalulnak, ott ugye repül a forgács, oszoljanak kérem, nincs itt semmi látnivaló.
A hatodik csapás:
Nincs miért tagadnunk, hogy van valóságalapja a haladásnak, de az a felfogás, amely biztosra veszi a haladást, már módosításra szorul. A tényekkel inkább összhangban van az elképzelés, miszerint nem létezik semmiféle biztosra vehető haladás, se fejlődés, ami ne járna együtt a visszafejlődés, a hanyatlás kockázatával. Minden, de minden lehetséges a történelemben — a diadalmas, határtalan haladás éppúgy, mint az időszakos visszaesés. Mert a világegyetemben az élet — az egyéni és a társadalmi, a személyes és a történelmi élet is — az egyetlen olyan entitás, amelynek a kockázat a szubsztanciája. Csupa fordulat. A legszorosabb értelemben: dráma. (128)
És valóban, az egymástól élesen elválasztandó gyakorlatias-racionális haladó és az ideologikus-irracionális haladár között pont úgy lehet zongorázni a különbséget, ahogy Ortega y Gasset és Fukuyama gondolati minősége között. A tényekkel való összhanggal kapcsolatos megjegyzésre ugyanakkor mindig ott az örök „annál rosszabb a tényeknek” mindent tromfoló fedáksárija.
Felsír a hat, de mire mégy? A hetedik te magad légy:
Azért, mert a XIX. századi liberalizmust igyekezem megvédeni az arcátlanul rátámadó tömeggel szemben, nem mondok le arról, hogy teljes szabadságra tartsak igényt magával a liberalizmussal szemben. (128)
Minő prófétai szavak ismét — valószínűleg kellően sokan tudnának azonosulni velük az európai/nyugati értelemben vett közélet és akadémiai szféra széles és egyre táguló rétegeiből. Fukuyamát ugyan már senki sem menti meg önmagától, de ez talán nem is baj; főleg, hogy minden valószínűség szerint erre ő maga tart legkevésbé igényt.
Talán nem véletlen, hogy A történelem vége említést sem tesz Ortega y Gasset munkásságáról — pedig ha másért nem is, legalább az eszmetörténeti együvé tartozás okán ez kifejezetten indokolt lenne. Pontosabban lett volna, ha Fukuyamát és a hozzá hasonló kígyóolaj-árusokat valaha is érdekelte volna bármi olyasmi, amit nem önnön fékezhetetlen agyvelejük örök és megdönthetetlen bizonyítékaként élhetnek meg. Ezt az attitűdöt Ortega y Gasset — ismét valódi váteszként — az „öntelt úrfi” korszaka címmel jellemzi, eképpen:
Ez az önelégültség aztán oda vezet, hogy elzárkózik minden külső közeledés elől, becsukja fülét, nem gondolkozik el saját nézetein, s nem számít másokra. (…) Úgy tesz hát, mintha rajta és hasonlóan gondolkodó társain kívül senki sem létezne a világon; (…) mindenbe beleavatkozik, és tapintatlanul, megfontolatlanul, szabályok és fenntartások nélkül érvényesíti közönséges felfogását (…) (147-148)
Zárszóként álljon végül itt egy hat szóba sűrített mondat, mint kiemelkedően pazar, előzetes bejelentése a fukuyamai látásmód, gondolatiság és minőség; egyszersmind a progresszivizmus, mint önnön farkába harapó eszme- és hitrendszer — vagy még inkább szellemi nyomortanya — eljövetelének:
Értelmetlenségen csak értelmetlenséggel lehet úrrá lenni. (81)