Új vallások, régi fundamentalisták
Nem láttuk már ezt a színdarabot?
Ezúttal egy apró személyes történettel kezdünk, hogy aztán többes könyv- és cikkajánlóba forduljunk át.
Alábbi képeket jelen sorok szerzője készítette jó egy évtizeddel ezelőtt Peruban, Cuzco városának főterén:
Mivel akkoriban még távolról sem tombolt a csíkos zászlós köztéri hitvallás a jelenkorihoz hasonló vehemenciával, ezért némi megrökönyödéssel vette igénybe egy helyi kedves hölgy segítségét, aki gyorstalpaló felvilágosítást végezve elmagyarázta: nem, ennek az égvilágon semmi köze senki emberfia szexuális identitásához, hanem ez az ő városuk (valamint a kecsua nép) zászlaja, amire felettébb büszkék és eléggé fel vannak háborodva azon, hogy mások számukra teljesen idegen célokra kívánják felhasználni azt.
Épp csak azt nem tette hozzá, hogy apropiación cultural, bár ez a csodálatosan progresszív kifejezés akkoriban még távolról sem örvendett közismertségnek szociológus- és aktivista-visszhangkamrákon kívül. Az imént linkelt cikk kommentmezejében már meg is jelenik, nem hiába írunk 2023-at.
A derék cuzcóiak/kecsuák a progresszív identitáspolitika gőzhengerének felpörgésével párhuzamosan 2021-ben elégelték meg a keresetlen konnotációt és egyértelműsítő jelleggel elhelyezték a zászló közepén azt a Sol de Echeniqué-t, ami mellesleg ugyanazon évben tért vissza évszázados amerikai száműzetéséből és aminek érdemes elolvasni a történetét, akár csak a Szent Korona negyed évszázadnyi Fort Knox-i tartózkodásával kapcsolatos áthallások miatt is.
Már akkoriban is erősen gyanús volt, hogy lennie kell itt valami barbatrükknek. Az alábbi képen egyetlen apró különbséget rejtettünk el, a kedves olvasónak pedig nincs más dolga, mint megtalálni azt:
Úgy bizony, jól tetszenek látni: a cuzcóiak/kecsuák zászlaja hét színből áll (azaz szivárványos, hiszen e csodálatos légköri jelenségnek és szimbólumnak — a látható fény fizikai tulajdonságait megjelenítve — hét színösszetevője van), míg a minden létező emberi közösségnél közösségebb komjúniti „zászlajából” eltűnt az azúr, ezért az meg hatból. Vagyis minden látszólagos egyezés ellenére természetesen és hangsúlyozottan nem szivárványos, legfeljebb csíkos, színes, esetleg tarka. Szivárványosnak nevezni legfeljebb annyira lehet, mint a tádzsik zászlót magyarnak, hiszen azon is található piros, fehér és zöld vízszintes sáv, az aranyszínű korona és hét csillag a közepén meg nem érdekes.
„Közösségiidentitás”-képzőnek ugyanakkor kiváló, még ha ez azon elképesztő zászló-proliferáció tükrében, aminek köszönhetően lassan már két személy se tud egyazon csíkozás alá állni, érdekes fénytörést is kap. És mivel olyan szép színes, könnyen elhitethető az egyszeri emberrel — minél fiatalabb az illető, annál könnyebben —, hogy ez csupán és kizárólag valami nagyon szépet, jót, valamint igazán be- és elfogadót jelent. Valahogy úgy, ahogy a békeszimbólum szvasztika, az egyenlőség vörös zászlaja és csillaga, vagy a megbonthatatlan munkás-paraszt szövetséget jelképező sarló és kalapács esetében is történt. És kiválóan lehet alatta teljes egyetértésben masírozni, ami ismét kellemetlen előképeket hívhat elő a kritikus gondolkodás képességét valahol még őrizgető, August Landmesser-típusú fejekben.
Ahogy azt korábban már láttuk, vannak, akiknek eszébe jutott ilyen-olyan logikusan adódó kombináció és konnotáció. Ami jó hír, mert jelzi, hogy az igazság kimondása akár véletlenül is megtörténhet, bármennyire hadban is áll a szerfelett élcsapat-tudatú progresszív mentalitás a formális logikával.
Érdemes eljátszani azzal a gondolatkísérlettel is, amit egyik kedvenc angolszász szerzőnk elevenített fel az epheszoszi hét alvó legendája (igen, innen származik a hétalvó kifejezésünk) kapcsán:
Gondoljunk bele egy pillanatra, hogy egy 1960-ban barlangba vonuló, majd 2023-ban felébredő modern hétalvó mit tapasztalna.
Londonban, Bécsben, Berlinben és gyakorlatilag minden nyugat-európai fővárosban furcsa, színes zászlókat látna házakra, kormányzati épületekre, de még az Egyesült Államok és más országok nagykövetségeire is aggatva.
Ha látogatása júniusra esne, még sokkal többet tapasztalna ebből a színkavalkádból és megjegyezné magának, hogy bizonyára egyfajta vallási körmenet zajlik éppen, bár az ott látottak nem emlékeztetnék semmi olyasmire, amit korábban e fogalomról tapasztalt, a résztvevők pedig jóval kevesebb ruhát viselnének.
Olvasna tucatnyi esetről, amikor Kanadában templomokat rongálnak és gyújtanak fel egy, a katolikus egyház felé irányuló tömeghisztéria következményeként. A vád, ami bár teljesen hamisnak bizonyult, politikusok mégis sikerrel fújták hatalmasra: egyházi visszaélések áldozatait templomkertekben temették el.
Látná, hogy ennek az országnak a miniszterelnöke mindeközben ilyesmit tweetel (bár azt először el kéne neki magyarázni, hogy ez az ige mit is jelent): „A bennszülött nők, lányok és 2SLGBTQQIA+ személyek értékesek — és többet érdemelnek. Ahogy a #SistersInSpirit Napot ünnepeljük, emlékezünk a meggyilkoltakra és az eltűntekre, családjaik és közösségeik mellett állunk.”
Hősünk minden egyes elemében nagyon furcsának találná ezt az országot.
És akkor következzenek az ajánlók, először is a cikk(ek). Az amerikai államvallássá lett progresszivizmusnak inkább kevesebb, mint több sikerrel ellentartani próbáló mormonok figyelemre érdemes polémiát folytatnak a vallásközi párbeszéd szükségességéről. Természetesen adódik — nem is annyira a kérdés, mint inkább — a kérdőjel, hogy a túloldalról is van-e bármi ilyesmire igény. A legérdekesebb viszont mégis az a személyes beszámoló, amit egy felekezeti tagjuk saját, vonatkozó tapasztalatából merítve elénk tár.
A magukat egyre erősödő nyomás, már-már prés alatt érző hagyományos vallási közösségek — legyen szó kereszt(y)én(y) felekezetekről, zsidó hitközségekről, siíta vagy szunnita muszlimokról, buddhistákról vagy konfuciánusokról — elsőre furcsának látszó, kissé élesebbre állított optikával nézve ugyanakkor nagyon is logikus érdekközösségben találják magukat a klasszikus liberalizmus talaján érvelőkkel. Esetenként olyan abszurd helyzeteket előidézve, mint amikor az elvileg „elnyomott” csoportba tartozó (tehát definíciószerűen „jó”) egyén kerül antagonisztikus ellentétbe az őt, ill. állítólagos sérelmeit felhasználni kívánó ideológiával. Ahogy az első, a maga tömörségében veszettül releváns komment is mondja:
Common sense sounds like genius in an age of madness.
Ezzel a gondolattal fordulunk rá a könyvre, John McWhorter Woke racism című, 2021-es munkájára. McWhorter nem mond semmi különöset, érvelését mégis zseniálissá emeli a korszellem, mert fekete liberálisként nem kevesebbet állít, minthogy a faji alapú identitáspolitika és különösen a CRT (magyarul a kritikai fajelmélet talán még az eredetinél is jobban hangzik) nem csupán erősen vallásos jegyeket mutat, hanem konkrétan egy zárt dogmarendszerrel rendelkező, az ellenvéleményt, a kritikát és gyakran a kérdésfelvetést is dühödt, inkvizitórius buzgalommal üldöző, intoleráns vallássá, vagy még inkább szektává vált. Ezzel egyszersmind határozott választ is ad a fent említett, a vallásközi párbeszéd szükségességét feszegető próbálkozások lehetőségeire és esélyeire. Elégikus egyetértéssel talán csak annyit tehetünk hozzá, hogy — mint azt a fenti, csíkos példa is mutatja — a hittételek közt számos egyéb, az identitáspolitika egyéb területeihez kötődő, ám szintén a kritikai elmélet leágazásaiként szárba szökkenő dogma is megtalálható.
Végül is — újfent — nincs sok új a nap alatt. Az ember alapvető vágya és igénye a közösséghez tartozás, amit így vagy úgy, de mindenki napi szinten megél — ha máshogy nem, negatív értelemben, az elmagányosodás érzésén keresztül. Ha a korábbi formák elvesznek vagy erodálódnak, akkor majd készít és berendez magának másfélét:
Ha viszont nem csupán ceremoniális pótlékról, vagy csoportok összecsapásának békés mederbe tereléséről és ilyetén megéléséről — amire a nagy sportesemények vallás- és háború-helyettesítő funkciója ismét remek példa — van szó, akkor túlságosan könnyű elindulni a csúszós lejtőn, magunk alatt erősen szappanozva is azt.
Figyeljük csak — a McWhorter által is példaként említett — Bari Weiss-t, akit az újságíró-társadalom széles tömegeiből a New York Times-nak címzett, időről időre önmagunknak beadott szellemi védőoltásként újraolvasást érdemlő elbocsátó szép üzenete emelt ki:
Különösen érdekes a negyedik bekezdés, ami az „új konszenzus” alapjául szolgáló feljogosítottság-tudatot hívja tetemre (később pedig gazdagon adatolja). McWhorter ugyanerről a jelenségről ír, elect mentality-nek (kiválasztottság-tudatnak) nevezve a hosszú menetelés eredményeként először az amerikai „tudományos” életet letaroló, majd azon keresztül az élet minden egyes területét evangelizálni kívánó, a magánszféra legbensőbb részeibe is durván betolakodó, ezáltal egyértelműen totalitárius jegyeket mutató szellemi út- és gőzhengert.
Élete utolsó munkájában (az akkor már nagybeteg) Ronald Dworkin is csupán a teizmus kritikáját fogalmazza meg lezáró gondolatként, ugyanakkor az erkölcsi alapigazságok objektív, általános értékként való elismeréséért érvel, azaz a világnézeti meggyőződés és az intézményesített vallás közé tesz kvázi-egyenlőségjelet az etikai függetlenséghez való jog koncepciójával. A huszadik századi filozófiatörténet talán egyik legérdekesebb alakja, a Hamvas Béláéval meglehetősen rokon — bár jóval pozitívabb kimenetelű — életút-vonásokat mutató Eric Hoffer pedig azt állította (McWhorter szerint helyesen), hogy
bár tömegmozgalmak megjelenhetnek és terjedhetnek egy isten(ség)be vetett hit nélkül, elkerülhetetlenül szükségük van egy ördögbe (gonoszba) vetett hitre.
Ami nem más, mint egy antagonisztikus princípium, és amit a wokeizmus önjelölt inkvizítorai gumiszabályszerűen alkalmaznak nagyjából bármi nekik nem tetsző (azaz problémás) gondolatra vagy személyre. Így jön létre Torquemada, Robin DiAngelo, Liszenko és Ibram X. Kendi véletlen találkozása a boncasztalon, mely elvbarátságot McWhorter találóan „lattés középkoriaknak” (medievals with lattes) nevezi.
Legyünk világosak: a fundamentalista az fundamentalista, legyen az bármilyen vallás vagy -pótlék, amit feljogosítottság-tudata és erőszakos térítése alapjául kinevez. Ez pedig determinálni nem determinálja ugyan a tragédiát, de immanens szabadságellenességével erősen hajlamosít rá, nagyjából a láncdohányzás és a tüdőrák egymáshoz fűződő viszonyának szintjén. Főleg, ha a „régi világ” kapaszkodói már porózussá váltak és egyre inkább szétmállani látszik a talaj, ami megtarthatna minket. Ahogy a Tragédia római színében halljuk Péter apostoltól:
Hiába mind, a régi istenekben
Nincs már hited, kövekké dermedeztek.
Elporlanak, s új istent nem találsz,
Mely a salakból újra fölemelne.
És mégis. Önmagunk megerősítése nem csupán hasznos és fontos, de kötelesség is. Azért, hogy a minket, vagy gyermekeinket-unokáinkat megkörnyékező régi-új fundamentalistáknak könnyűszerrel tudjuk mondani: tisztelettel és köszönettel nem kérünk talmi portékájukból. Előny ugyanúgy nem fog származni belőle, mint korábbi hasonló korokban (hátrány annál inkább), a saját lelkiismeretünknek viszont tartozunk ennyivel.
Az alternatíva ugyanis — hogy ismét tengerentúli barátaink egy releváns bonmot-ját vegyük elő zárszó gyanánt — nem más, mint az
if you don’t believe in anything, you will fall for everything
huxley-i szép, új világa.