Gondolatok az utcanévtáblánál
Csak azt a gyakorlatot, azt tudnám feledni...
Vannak, akik szerint létezik a szeretve levéshez fűződő jog — az egyszeri ember meg pislog, mint hal a szatyorban és egyre csak vakargatja üstökét, vajon mire gondolt a (mellesleg jogi végzettséggel is rendelkező) költőnő. Mert az még csak-csak érthető, hogy az általános és parttalan jogkiterjesztés korát éljük, ahol és amikor szinte mindenki magának határozza meg, aktuálisan épp min óhajt megsértődni, majd a rákövetkező pillanatban már izibe’ jogot is alapít erre, de bizton kijelenthető, hogy a kötelező szeretet egy másik kategória és mint ilyen, szintlépésként értékelendő. Tökéletesen igaza van androidtársunknak ugyanis abban, hogy a szeretet bizony egy érzés és mint ilyen,
nincsenek jogi aspektusai, senkit nem lehet kötelezni arra, hogy szeressen vagy ne szeressen valakit.
A kötelező szeretet már gyermekkorban is igazán ütős, a biztos meggyőzés ígéretével kecsegtető érv („edd meg szépen a spenótot, édes fiam, finom az, na gyerünk, különben én tömöm beléd”) és hát valahogy kissé nehéz lenne elképzelni az univerzálisan kiterjesztett, általános érvényű „szeretvelevési jogot” szomorúan magas számosságú embertársunk esetében — ld. még a közmondásos „szerencsétlen XY-t még az anyja se szereti” esetét. Jogászok (és jogászi végzettséggel bíró költőnők) esetleg felfigyelhetnek a Btk. 222. §-ában szereplő tényállási elemekre is, miszerint
aki abból a célból, hogy mást megfélemlítsen, vagy más magánéletébe, illetve mindennapi életvitelébe önkényesen beavatkozzon, őt rendszeresen vagy tartósan háborgatja, ha súlyosabb bűncselekmény nem valósul meg, vétség miatt egy évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.
Márpedig a „szeretvelevési jog” a legszigorúbb értelemben vett magánszférán túli kiterjesztése és propagalása (ami egy ún. kiemelten fontos társadalmi esemény, mi több, ügy esetében alapértelmezett, természetszerű és magától értetődő) meglehetősen kimeríti a mindennapi életvitelbe való önkényes beavatkozást, valamint a rendszeres vagy tartós háborgatást. Esetleg megkérdezhetünk néhány olyan nőt (és/vagy férfit) is, akiknek volt alkalma első kézből megtapasztalni, milyen is az, amikor valaki aktívan gyakorolja a „szeretvelevési jog” csodálatosan progresszív intézményét.
A kissé hosszúra nyúlt bevezető után forduljunk rá aktuális apropónkra, ami a minapi trier-i kalandozások után Bécsnek büszke (sic!) várában érheti az egyszeri látogatót. A közelmúltban felújított Hauptbahnhof közelében ugyanis e látvány fogad minket:
A kedves olvasó joggal kérdezheti: honnan ez az első blikkre rendőrkanyarszerű témaváltás? Nos, leginkább onnan, hogy komoly átfedés mutatkozik a „szeretvelevési jog” fogadatlan prókátorai és a nyitott társadalom progresszív ideológusai között — márpedig utóbbiak Karl Popper vonatkozó, programadó munkáját legalább olyan kiemelt, már-már vallásosnak mondható tisztelettel kezelik, mint Tom Cruise és John Travolta a Hubbard-összest. Megnyugtatásul: Xenuról ezúttal és ezen a felületen általában véve sem lesz szó sem most, sem máskor.
A névadás nem véletlen, hiszen Popper a város, az Osztrák–Magyar Monarchia, valamint leginkább Simon Siegmund Carl Popper jogász (ejnye, már megint egy) és Jenny Schiff zongoraművész gyermekeként itt született 1902-ben. Az első világháború lezárulta után — kortársaihoz és főleg az akkoriban a Monarchia romjain szárnyait bontogató „vörös Bécs” ifjainak ugyancsak tekintélyes hányadához hasonlóan és életkorát figyelembe véve kevéssé elítélhető módon — rövid ideig keményvonalas marxista tanokat vallott magáénak. Aztán továbbtanult, a Bécsi Egyetemen filozófiát és pszichológiát hallgatott, majd 1928-ban utóbbi diszciplínából doktorált. 1930 és 1936 között egy középiskolában matematikát és fizikát tanított, az iskola időközben szintén az ő nevét viseli. 1937-ben az Ausztriában is egyre jobban kibontakozó nácizmus elől Új-Zélandra emigrált, ahol a christchurch-i University of New Zealand-hez tartozó Canterbury University College filozófiaoktatója lett. A második világháború után, 1946-ban a London School of Economics (LSE) meghívására Angliába költözött, ahol előbb politikatudományt oktatott, majd viszonylag gyorsan, 1949-ben a logika és a tudományfilozófia professzorává nevezték ki. Ekkoriban volt tanítványa egy — Popper szerint legalábbis — közepes képességű nebuló, bizonyos Soros György is, akit teljesítménye és tanulmányi eredményei alapján mestere nem tartott érdemesnek az akadémiai karrierre, mely tény a tanítvány pszichéjére tartós hatást gyakorolt.
1969-es nyugdíjba vonulása után egy másik magyar tanítványa, a meggyőződéses, hithű kommunista — a marxizmusból Recskről történt szabadulása után elvileg és állítólag kiábránduló, majd „ötvenhatos menekültként” nyugatra kerülő — Lakatos Imre vette át tőle a tanszék vezetését. Az ő hitelét és főképp emberi minőségét némileg kontextusba helyezi, hogy a két időpont (mármint a Recskről szabadulás és az 1956 őszi lelépés) között az ÁVH felé továbbra is készséggel jelentett sokakról, például az őt korábban segítő elvtársáról, Mérei Ferencről is. Kirobbanó siker volt a tengeren inneni (és túli) mccarthyzmus, mi tagadás.
Popper említett, messze legismertebb, legnagyobb hatású és jelentőségű munkáját, A nyitott társadalom és ellenségei-t a második világháború, avagy személyes nézőpontjából az új-zélandi évek alatt írta. Első kiadása 1945-ben jelent meg a neves londoni Routledge kiadónál — nem véletlen, hogy a rákövetkező év már a LSE-re történő oktatói meghívás és az Európába visszaköltözés jegyében telik. Műfaji sajátosságok miatt e helyütt nincs kellő tér részletes elemzésre, ugyanakkor az érdeklődő olvasó számára csak ajánalni lehet Málik József Zoltán korábbi, valamint Csepeli Kálmán tavalyi* kétrészes, kiváló munkáját, melyekből gyorstalpalón megtudható a paradigma lényege. Halkan jegyezzük meg, hogy a fecsegő felszín frontvonalában futkározó, a fogalommal előszeretettel és kellő rendszerességgel dobálózó önjelölt államférfiak és egyéb politikai nagyvadak kilencvennagyonsok százalékos eséllyel az ezen írásokban foglaltak vékonyka egyszámjegyű százalékával sincsenek tisztában.
(*az átkattintást rögtön egy meglepetés-illusztráció honorálja)
Nagyon leegyszerűsítve, Popper a nyitott társadalom paradigmáján belül az emberiséget két részre osztja: egyik oldalon az igazhitűekre (saját szavai szerint az ideálisnak tekintett nyitott társadalom alapját „az emberbe, az egyenlőség igazságosságába és az emberi észbe vetett _hit_**” képezi, vagyis az elmélet origójánál még alkotója szerint is egy olyan metafizikai mag található, amihez a hit megerősítő erejére van szükség); a másikon pedig azokra a meglehetősen plasztikus és manapság már kevéssé szalonképesnek tekinthető jelzőkkel illetett többiekre, a zárt társadalom „híveire”, egyúttal a nyitott társadalom „ellenségeire”, akik számára „a törzs minden, az egyén semmi”.
(**kiemelés tőlem, az aláhúzott szöveget a substack sajnos nem ismeri)
Popper a nyitott társadalmat az együttélés elméletileg lehetséges legjobb formájának gondolta, ám óvott attól, hogy arra valamiféle utópiaként tekintsünk, inkább egy állandó, napi szinten elvégzendő feladatnak tartotta. Ezáltal egy olyan progresszivisztikus, perpetuum mobile-jellegű haladáselméletet állított fel, aminek célja örökös mozgásban van, ezáltal szükségszerűen elérhetetlen. Tette ráadásul mindezt a tökéletesség ígéretének eszkatologikus távlatba helyezése nélkül, ami a gyakorlat szempontjából számos kellemetlen következménnyel jár. A veszélyt maga az elmélet alkotója is érzékelte és figyelmeztetett az általa absztrakt társadalomnak nevezett disztopikus torzulás kialakulásának eshetőségére, amely az
organikus jelleg elvesztésének következtében (...) jelentős mértékben elveszítheti konkrét vagy valódi emberi csoportosulás, vagy az ilyen valódi csoportosulások rendszerének jellegét.
De hogy jön mindez össze a „szeretvelevési joggal”, valamint a kötelező(vé tett) szeretettel? Leginkább azon a fogalmon keresztül, amit az elmélet legismertebb gyakorlatba ültetője, a fentebb már említett Popper-tanítvány magára és közhíres alapítványára aggatott és amit kötelező jelleggel és áhítattal, eposzi jelzőként kell személye és tevékenysége kapcsán említeni: ez pedig a filantrópia, azaz „az ember(iség) szeretete”. Talán túl olcsó lenne az 1984 Szeretetminisztériumával előhozakodni, ezért forduljunk inkább egy másik klasszikushoz — Kosztolányi Dezsőről, pontosabban az Édes Anna Moviszter doktoráról van szó, halljuk őt:
Az emberiség holt fogalom. És figyelje meg, tanácsnok úr, hogy minden szélhámos az emberiséget szereti. Aki önző, aki a testvérének se ad egy falat kenyeret, aki alattomos, annak az emberiség az ideálja. Embereket akasztanak és gyilkolnak, de szeretik az emberiséget. Bepiszkolják családi szentélyeiket, kirúgják feleségeiket, nem törődnek apjukkal, anyjukkal, gyermekeikkel, de szeretik az emberiséget. Nincs is ennél kényelmesebb valami. Végre semmire se kötelez. Soha senki se jön elém, aki úgy mutatkozik be, hogy én az emberiség vagyok. Az emberiség nem kér enni, ruhát se kér, hanem tisztes távolban marad, a háttérben, dicsfénnyel fennkölt homlokán. Csak Péter és Pál van. Emberek vannak. Nincs emberiség.
És nincs általános érvényű szeretet sem, tehetjük hozzá, továbbá fent invokált androidtársunkkal újra, egyetértésben visszhangozhatjuk:
Nincs általános szeretet, aki túl sokat szeret, az nem szeret senkit igazán. A szeretet igazi személyes ügy, két ember közös ügye, nincs benne semmi általános.
Fenti pár bekezdés az emberiség (ami a jó Moviszter doktor szerint ugyebár nem is létezik) túlnyomó többsége számára olyannyira egyértelmű, hogy mindenféle bizonygatása egyszerre és egyaránt felesleges és nevetséges. De akkor mégis miért érzi bárki emberfia, hogy szükség van rá? Nos, leginkább azért, mert Popper — bármennyire is okkal feltételezhetjük róla az őszinte jobbító szándékot, valamint a mű megszületésének időbeli kontextusától sem tekinthetünk el és hát akkoriban igencsak ráfért a világra némi jobbítás — csupán azt nem vette észre (vagy nem akarta észrevenni), hogy elmélete és világképe végül szükségszerűen és magától értetődően egy vegytiszta hatalmi kérdéssé redukálódik. A nyitott társadalom „ellenségeinek” kijelölése ugyanis azonnal magában hordozza a feljogosítottság kérdését: ki határozza meg, ki az ellenség? A döntés jogával rendelkező egyén vagy csoport magától értetődően és automatikusan egy történelmi léptékű igazságosztó hatalmi pozíciójába kerül, vagy rosszabb esetben helyezi magát. Ebből a nézőpontból érthetővé válik számos hamisan csengő kortárs frázis a „történelem jó oldalán álló” egyénekről és hasonlókról is.
Popper — némileg továbbmenve — ennek szükségességét meg is indokolja a tolerancia paradoxonával:
a korlátlan tolerancia szükségképpen a tolerancia eltűnését eredményezi. Ha korlátlan toleranciát gyakorlunk azokkal szemben is, akik intoleránsak, ha nem vagyunk felkészülve arra, hogy egy toleráns társadalmat megvédjük az intoleránsak támadásaitól, akkor a toleránsokat a toleranciával együtt el fogják pusztítani.
Ez megintcsak felettébb érdekes, mert egyrészt a józan ész talaján állva nehéz lenne magát az állítást kétségbe vonni — aki esetleg mégis szeretne így eljárni, kérdezze meg először a CHAZ széplelkeit vonatkozó próbálkozásaik sikerességéről és úgy egyéni, mint társadalmi mérlegéről. Másrészt viszont szintén nehéz lenne nem meglátni benne a nem is annyira lopakodó, mint inkább au premier plan ott páváskodó totalitarizmus-potenciált: ha ugyanis egy forradalmi élcsapat kisajátítja magának a toleráns-intoleráns dichotómia eldöntésének jogát, akkor pontosan az imént felvetett pőre hatalmi kérdésnél (no meg az előző bejegyzésben taglalt „ártalmatlan filozóf” munkásságának világjobbító, gyakorlatba ültetett utóéleténél) vagyunk. Márpedig annak az esélye, hogy ez ne következzen be előbb-utóbb, nagyjából egy utcán lezáratlanul hagyott versenykerékpár tartós egy helyben maradásának esélyeihez hasonló: erősen függ ugyan a körülményektől, de a végkimenetel szempontjából legfeljebb az idődimenzió kérdéses.
És ha már tolerancia-paradoxon, egy pillanatra időzzünk el az érme másik oldalán is, ott, ahol a gyűlölet található. Ebben a friss, témánkhoz lazán kapcsolódó — ugyanakkor önmaga miatt is olvasásra érdemes, elgondolkodtató — interjúban található egy olyan gondolat, ami a hatalmi kérdés kontextusában feltétlenül idekívánkozik:
a hatalom megtanulta, hogy azt kell állítani, hogy az ellenségnek kijelölt csoport gyűlöl. Mert igazán csak azt lehet gyűlölni, akiről azt gondoljuk, hogy gyűlöl minket.
A kedves olvasó majd eldönti magának, ki(k) az(ok) manapság, akik igazán virtuóz módon játszanak ezen a tijobbangyűlöltök-kontrahárfán, bármennyire fülsiketítő borzalom is a végeredmény.
Végül pedig talán a legérdekesebb, amit Popper a demokrácia paradoxona címszó alatt ír:
a demokrácia paradoxona, avagy pontosabban a többség uralmának paradoxona; ez annak lehetőségét jelenti, hogy a többség eldöntheti, hogy egy zsarnok uralkodjék.
Eléggé nehéz lenne e paradoxon (dilemma?) felvetéséből nem arra a következtetésre jutni, hogy a demokrácia addig és csak addig tekinthető jó kormányzási formának, amíg és amennyire az Eszme, azaz a nyitott társadalom érdekeit szolgálja. Érdekes hozzáállás és váratlan, közepesen meglepő gondolati közösség jóval kevésbé pedigrés, ám annál gyakorlatiasabb szakemberekkel (nem, Churchill amúgy nem mondott ilyesmit). A már elméleti síkon is számos önellentmondás a való világban még inkább hajlamos megbicsaklani — hogy mást ne mondjunk, igazán könnyű több méter magas falak, mindenféle modern biztonsági rendszerek és fegyveres őrség mögül nyitott társadalomról papolni. Enyém a vár, tiéd a lekvár, tiszta középkor. Meg óvoda. Nem mintha progresszív teoretikusokat, ideológusokat és gyakorlati(as) szakembereket valaha is nagyon zavartak volna az (ön)ellentmondások, vagy a formális logika elemi szabályai.
Végkövetkeztetésért pedig forduljunk bizalommal Woody Allenhez, vagy még (sokkal) inkább Csepeli Kálmán remek összegzéséhez:
Mindent összevetve, a Karl Popper eszméjét megvalósítani kívánó, felülről szervezett mozgalom – amelyet a jelek szerint sokkal inkább magukénak éreznek az ebben részt vevő politikusok, újságírók, aktivisták és értelmiségiek, mint az átnevelni kívánt társadalom többsége – a jelenleginél sokkal vonzóbb is lehetne a tömegek számára. Hiszen (…) Popper emberképe kifejezetten alkalmas az azonosulásra, miközben Nyugat-Európában és az angolszász országokban az egyéni szabadság változatlanul kulcsérték, az önmegvalósításnak és a tehetségek érvényesülésének teret biztosító társadalmi mobilitásnak a fontosságát pedig mindenki elismeri. (…)
A konfrontáció igénye, amely a popperi alapmű helyenkénti harci tónusától a média ellenségkép-gyártó sztahanovizmusán át a lopakodó kortárs totalitarizmusig mindvégig tetten érhető, a nyílt társadalom építésének történetében talán fontosabb volt és lesz, mint maga az eszme.
Történelmünk során egyébként nem először.
Emberek! Óvakodjatok az evilági megváltás és/vagy mennyország lehetőségét felvillantóktól és keressétek a realistákat, de leginkább magát a rációt. És hagyjátok meg magatoknak a felfedezés és a meglepődés örömét, mert egészen váratlan helyekről fognak felbukkanni, mint e zárszó, maxima és találós kérdés gyanánt egyaránt itt hagyott idézet gazdája:
Úgy gondolom, napjainkban teljes határozottsággal kell megvilágítanunk, hogy sem az ész, sem a hit nem ígéri bármelyikünknek, hogy valaha is létezni fog tökéletes világ. Nem létezik. Állandó várása, a lehetőségével és a közelségével való játék a legkomolyabb fenyegetés politikánk és társadalmunk számára, mert szükségszerűen származik belőle az anarchista lelkesedés. A pluralista demokrácia fennmaradásához, vagyis az emberileg lehetséges mértékű igazságosság fejlődéséhez és fennmaradásához nélkülözhetetlen, hogy újra megtanuljuk a tökéletlenség elfogadásának merészségét és az emberi dolgok állandó veszélynek kitettségét. Csak azok a politikai programok erkölcsösek, amelyek ezt a bátorságot élesztgetik. Megfordítva viszont erkölcstelen az a látszólagos moralizmus, amely csak a tökéletességgel akar megelégedni.
Ezzel talán még maga Karl Popper is egyetértett volna.