Gondolatok a szobornál
Csak azt a szimbólumértéket, azt tudnám feledni...
Kísérlet járja be Európát: az újracímkézés (újnémet kifejezéssel: rebranding) kísérlete.
Mert végül is lehet azt mondani, hogy csupán a Kínai Népköztarsaság Trier városának szánt önzetlen ajándékaként érkezett, a híres-neves elszármazott születésének 200. évfordulójára - és ez tényszerűen még igaz is lenne. Meg hogy ez rengeteg onnan érkező, ideológiailag kötelezően pozitív viszonyulású turistát is a városba vonz, akik aztán ott szépen hízlalják a háztáji kapitalizmust - bár itt már jóval több szerep jut a spekulációnak, mint a száraz tényeknek. Főleg, ha vigyázó tekintetünket az aktualitásokra vetjük, mert akkor leginkább azt láthatjuk, hogy nevezett adományozó minden egyes szankciós csomaggal egyre közelebb kerül a kvázi-hivatalos axis of evil-billoghoz, így aztán könnyen előfordulhat, hogy ez az érv se bizonyul ideológiailag kellően vízzárónak. Meg hát ugye ajándék lónak közismerten nem szokás a fogazatát vizsgálgatni sem. Mindezen (fél)igazságok ellenére a végeredmény láttán az Európa történelmileg kevésbé szerencsés részéről érkező látogatónak úgy a szíve, mint az ökle összeszorul:
Formális logikai alapokon álldogálva itt bizony adódik pár kellemetlen kérdés. Először is: diplomácia ide, híres szülött oda, vajon kötelező és muszáj minden ajándékot feltétlenül közszemlére tenni? Másodszor: még igenlő válasz esetén is nem helyesebb-e esetleg egy Szoborpark-szerű eljárás a megfelelő polcra és kontextusba helyezéssel, mint a város közepe, még akkor is, ha a delikvens szülőháza történetesen ott áll és elvileg ugyebár szülinapi ajándékról van szó? Kétszáz gyertyával mégiscsak nehéz lett volna ellátni a tortát, ugye.
Zárójel. Lehet, hogy a nyájas olvasó számára is újdonságként hat, hogy az imént linkelt, Segesdi György alkotásaként született kubista stílusú Marx-Engels-duó alapanyaga mauthauseni gránit. Nos, az abszurd humor nem igazán ismer határokat, az ipari törvényszerűségek, valamint az ízlés hiánya szintúgy. Zárójel bezárva.
Harmadszor: a vélelmezett turizmusnövelési potenciál mennyiben számít releváns érvnek efféle emlékezetpolitikai döntések meghozatalánál? Alig néhány száz kilométerrel arrébb, Berchtesgaden és Braunau esetében legalábbis úgy tűnik, hogy egészen jelentős igény mutatkozna olyasféle turisztikai dimenzióra, amire magára valamit adó ember nem igazán fejleszt azt kielégítő szolgáltatást. És ott mintha sikerült is volna levonni az ebből meglehetősen egyértelműen és szükségszerűen következő konzekvenciákat a nagyon is piaci alapon adódó, meglehetősen jelentős üzleti távlatokkal kecsegtető fogyasztói igény kiszolgálása helyett.
Ehhez képest az egyszeri látogató a mai Trierben nem csupán öt tonna megfelelő formába öntött és a másik városi híres építmény, a Porta Nigra (o tempora, o mores) tőszomszédságában közszemlére tett ócskavasba, de efféle képbe is botolhat (mit botolhat, egyenesen az arcába tolják páros kézzel, ha kell, ha nem) hotelszobája falán. Ráadásul olyan masszívan odaragasztva, hogy levenni még véletlenül se lehessen. Zokniakasztóként ugyanakkor egészen jól funkcionál:
Viszonylag nehezen elképzelhető, hogy egy tallinni szállodában az ember egy Alfred Rosenberg-portréba ütközzön, az meg pláne, hogy ötméteres kiadásban, bronzba öntve nézze a jelen járókelőit a Vanalinn fölé magasodva - és ez pontosan így van jól. A mérce viszont nem azért van, hogy kettős legyen - és nem is azért, hogy aztán névfelező szómágiával próbálja megalapozni önmagát. Ha valóban komolyan gondolnánk a zsarnokság és a totalitarizmus minden formája elleni kíméletlen és kérlelehetetlen küzdelmet, akkor nemhogy véres költők szobrai nem jöhetnének szóba, de az aztán végképp elképzelhetetlen lenne, hogy vállaltan-büszkén kommunista pártok sasszézzanak Európa-szerte a létező legdurvább önkényuralmi jelképek alatt és mögött, valamint mindenféle bejegyzett formációikkal próbálják átvinni az Eszme-szerelmet a túlsó partra.
Persze a posztmodern szerint a formális logika ideje úgyis lejárt, csak mindenféle múltba révedő búmerek, vaskalapos mammutkonzik és a történelmi szükségszerűség hívó- és parancsszavát megérteni (valamint egy keresztrejtvényt megfejteni) képtelen gombák gondolják, hogy még mindig rendelkezik valamiféle relevanciával.
Messziről jutott el úgy Trier városa, mint a komplett európai kultúrkör abba a lótuszevő állapotába, amiben jónéhány évtizede tespedezni méltóztatik - és aminek következményei lassan már azok számára is a maguk teljes valójában mutatkoznak meg, akik pedig erőnek erejével próbálják önnön fejüket olyan mélyre dugni a homokba, hogy onnan már egészen biztosan ne lehessen kihúzni. Augustra Treverorum már a rómaiak alatt is egy igencsak tetszetős, bármelyik jelenkori Midwest-várost megszégyenítően tervezett városkolónia, a Trieri Választófejedelemség (Erzstift und Kurfürstentum Trier) pedig konkrétan egy államalakulat volt, ami majd’ egy évezreden át, 898 és 1803 között állt fenn. Az élén álló trieri érsek pedig - választófejedelmi státuszán túl - egyúttal a Burgundia főkancellárja címet is viselte, amivel a mainzi és a kölni érsek után a birodalom harmadik leghatalmasabb egyházi méltósága volt.
A múlt ezen fejezetére (hogy ez dicső vagy dicstelen, mindenkinek szíve joga eldönteni) a historikus épületeken túl manapság nagyjából már csak a város zászlajában-címerében felbukkanó Szent Péter emlékeztet, bár a város demográfiai összetételét és ideológiai átitatottságát nézvést ezt minden valószínűség szerint egyre kevesebben ismerik fel, a legvalószínűbb válasz a személyét firtató kérdésre pedig a valami szakállas fazon lenne. Vagy ha fel is ismerik, abban sem feltétlenül sok a köszönet.
Tanulság legfeljebb annyi, hogy a költővel együtt valljuk meg magunknak — nem szeretnénk ismét lépre menni:
hát sic tranzit gloria mundi
a dicsőség így múlik el
honnan lehetett volna tudni
hogy sic tranzit gloria mundi
a dicsőség így múlik el