Nekünk hisz, elvtárs, vagy a szemének?
Nem túl lágy a progresszió apologétáinak kenyere
Most már egész föld a széles haza,
Közcél felé társ már most minden ember,
S a csendesen folyó szép rend fölött
Tisztelve áll őrűl a tudomány.
(Madách Imre: Az ember tragédiája, tizenkettedik szín)
A tudomány az sampion, tudhattuk meg évtizedekkel ezelőtt végérvényesen. És ha sampion (nem gomba, hanem bajnok), miért is ne állhatna teljes joggal őrt a csendesen folyó, szép rend fölött. Nem mintha túlságosan nagy kétség övezhette volna magát az állítást — azaz a tudománynak és főként a tudományos eredményeknek kijáró tiszteletet — előtte sem, csupán az a bántó kérdés adódik, hogy mit is definiálhatunk egész pontosan tudományként. Ha felidézzük magunkban egy vonatkozó szaktekintély témába vágó gondolatait, tekintetünket pedig körbehordozzuk a tudományterületek napról napra bővülő tárházán, egy hangyányit azért zavarba jöhetünk, mert mintha határozottan tudomány-inflációs időket élnénk — távolról sem kizárólag az Ig Nobelre gondolván.
Nem igazán új dolog ez (sem) kollektív történelmünkben. Gondosan kimunkált, hosszan dédelgetett és alaposan csócsálgatott „tudományos” igénnyel vágták ránk a XX. század totalitárius ideológiái a haladás történelmi szükségszerűséggel és szépen csengő, hangzatos elvek (egyenlőség, testvériség) abszolutizálásával zsanérozott csapóajtaját, hogy aztán a füstölgő romok fölött bambán a semmibe bámulva csodálkozzunk azon, mégis mit ronthattunk el (már megint). Well, nagyjából mindent, de ne szaladjunk ennyire előre.
A nürnbergi perben elítélt és kivégzett, viszont az akkoriban még az Orosz Birodalomhoz tartozó (ma már Tallinnként ismert) Revalban 1892-ben született Alfred Rosenberg például egy olyan korban szerzett PhD-fokozatot, amikor ez a titulus még nem termett minden második bokorban. E tény sajnos egyáltalán nem akadályozta abban, hogy később a náci rezsim főideológusaként pallérozgathassa ordas fajelméleti fejtegetéseit, amit a közeg visszhangkamrája tudományosan teljesen megalapozottnak minősített, annak minden jól ismert, borzasztó következményével. Természetesen soha senki nem feltételezte, hogy egy cím bárkit is megvéd akár kiemelten súlyos emberi defektusoktól (vö. minden második képregény „őrült tudós” archetípusával), viszont Rosenberg példája jól mutatja, hova vezethez az, ha mindez hatalommal és „szakmai autoritással” is társul.
Kortársa, Trofim Gyenyiszovics Liszenko az egy sarokkal arrébb berendezkedő totalitarizmus „tudományos teljesítményének” plakátarca. Őt legalább az a vád nem érheti, hogy a klasszikus értelemben vett akadémiai életben bármit is letett volna az asztalra, de ez bolsevik házak táján sosem szokott problémát okozni. Így minden további nélkül lehetett először Ukrajna, majd a Szovjetunió Tudományos Akadémiájának tagja (mindkettőt a szovjet „tudományosság” szempontjából kiemelten sikeres ‘30-as években abszolválva) — és emellett a Szocialista Munka Hőse (1945), a Lenin-rend birtokosa, valamint az Állami Sztálin-díj háromszoros (1941, 1943, 1949) kitüntetettje. A sors igazságtalanságának ékes bizonyítékaként Trofim Gyenyiszovics majd’ 80 évesen, ágyban, párnák közt távozott az élők sorából — nem úgy, mint az a néhány tízmillió szerencsétlen kínai, akik annak köszönhették kínhalálukat a maói nagy éhínség idején, hogy a Kínai Kommunista Párt ázsiai kollektivista kivitelezési alapossággal kezdte alkalmazni ugyanazokat a liszenkói mezőgazdasági elveket, melyeknek a holodomor idején az ukrán parasztság volt kénytelen elviselni rossznál is rosszabb következményeit. Nem csupán nyerő csapaton, nyerő elméleten is minek változtatni, ugye.
Közös pont e két „tudós” dicstelen és kártékony pályafutásában, hogy a kétkedők, vészmadarak, károgók és huhogók felé mindketten az erő pozíciójából tehették fel a megválaszolhatatlan kérdést: „nekünk hisz, elvtárs, vagy a szemének”? Liszenko ráadásul a daliás ‘30-as évek alatt a szó legszorosabb értelmében élet és halál urává avanzsált a szovjet „tudomány” berkein belül: aki kétségbe vonta micsurini tanait, vagy nem vonta vissza saját, valódi kutatás során elért, felfedezett és kimunkált eredményeit és téziseit, az egykönnyen a vesztőhelyen, vagy a gulágon találhatta magát.
Ilyen módszerekkel viszonylag egyszerű „tudományos” konszenzust építeni, melyre aztán kiváló, szigorúan a szakértelem gránitszilárdságú talaján álló ötletek alapíthatók. A gonosz Szir-Darja és Amu-Darja azonban gondoltak egy merészet és csakazértsem engedelmeskedtek a liszenkói tudománynak, hogy aztán már a korábban megismert upsz-faktor fala adhassa visszakézből a másikat. Hej, ha Trofim Gyenyiszovics is rendelkezett volna Xerxész korbácsával, bizonyára más véget ér az a történet is…
Ilyen előzmények birtokában különösen kiábrándító, hogy amikor az egyszeri fotel- és kocsmafilozóf a kortárs amerikai gondolat elviselhetetlen slamposságáról olvas, egyetértő hümmögés-bólogatáson túl legfeljebb Radnóti csodálatos sorai tudnak eszébe jutni gépről, tájról, térképről. Az „amerikai” ráadásul nyugodtan helyettesíthető az „angolszász” vagy általánosságban a „nyugati” jelzőkkel is, lévén úgy splendid isolation-ben tépelődő öribarijaink, mint minél-jobban-változnak-annál-inkább-ugyanolyanok németjeink sincsenek sokkal jobban eleresztve úgy külsőtudás-, mint külsőtudat-ügyileg, mert a végeláthatatlan hübrisz mellett nemigen jut se idő, se energia annak megszerzésére. A történelem folyama pedig — akár posztszovjet földrajzi rokonai — mindeközben nevetett egy jót Fukuyama bornírt tézisein, majd jól nem ért véget.
Hannah Arendt azt tanítja nekünk az Origins-ben, hogy a totalitárius mozgalmak csakis addig ragaszkodnak a rendszereiket igazoló „tudományos” bizonyítékokhoz, amíg hatalomra nem kerülnek — utána már túlságosan lefoglalja őket az elmélet gyakorlatba ültetése. Liszenko pályaíve tökéletes példája ennek, továbbá azt az arendt-i állítást is remekül igazolja, miszerint a totalitárius propaganda előbb-utóbb szükségszerűen szembehelyezkedni kényszerül a józan ésszel és bár tisztában van vele, hogy azon csak rajtaveszteni tud, mégis belekényszeríti magát a reménytelen konfrontációba — mert nem adhat mást, csak mi lényege. Amikor pedig a feltartóztathatatlannak gondolt ágyúgolyó találkozik a mozdíthatatlan oszloppal (mint a visszafelé folyatandó folyók esetében), valahogy mindig az derül ki, hogy túl nagy volt az a bizonyos kabát.
Mára meglehetősen közhelyszerűvé vált, hogy a tudomány és a kutatás szabadságára, a véleménypluralizmusra és a korrekt, tényalapú vitára alapozott nyugati (mindenekelőtt a modelladó angolszász, melynek nyomában szoros emberfogással zárkóznak a „művelt világ” vazallusai) felsőoktatás kifordult önmagából és tudásátadás, valamint gondolkodásra nevelés helyett fájdalmasan sok esetben szinte már kizárólag indoktrinációt végez. Bár valódi tudományos eredmények születnek szép számmal továbbra is, azok helyét egyre jobban elfoglalja-kitölti az a ragacsos-nyúlós cinikuselmélet-massza, ami a társadalomtudományokat nagyjából sikeresen tönkretette és folyamatosan, egyre agresszívebb módon kóstolgatja a természettudományok utolsó védelmi állásait is. A biológia törvényeinek és alapfogalmainak megkérdőjelezése-tagadása (this isn’t a debate, a tudomány és a vitakultúra nagyobb dicsőségére), valamint deklaráltan és büszkén politikai alapokra helyezése nem a gépház rendes működését jelentő paradigmaváltás, hanem egy durván tudomány- és gondolkodásellenes, erőszakos és kirekesztő ellen- és antikultúra előszele.
Hallgassuk meg, mit is mondott Rudi Dutschke, ‘68-as kommunista diákvezér és a Rote Armee Fraktion egyik fő értelmi szerzője (már amennyiben értelemről lehet beszélni ezügyben), valamint a „hosszú menetelés az intézményeken keresztül” stratégia kidolgozója (a maoista áthallás természetesen nem a véletlen műve):
A leggyengébb láncszemet a társadalmon belül az egyetemen leljük fel. Azért ez a leggyengébb láncszem, mert az államapparátustól viszonylag távol fekszik, és mert lehetőségeink, hogy a tekintélyen alapuló struktúrákat közvetlenül megragadjuk, itt igen nagyok. Ezt a gyenge láncszemet elsőként kezdhetjük el átpolitizálni.
Aki egynél több napot eltöltött a Lajtán túli egyetemi/akadémiai világban, két dolgot tehet: megállapítja, hogy ez a stratégia nem pusztán sikeres volt, de kiütéses győzelmet aratott a józan ész és a hagyományos értelemben vett tudomány(os elvek) felett, vagy mindezt elhazudja — akár saját magának is —, amivel viszont óhatatlanul a laposföld-hívőkkel kerül egy kasztba. Nem mintha bráhminjainkat ez valaha is különösebben zavarta volna, hiszen énképük szerint feljogosítottsággal bírnak bármely ideológia gyakorlatba ültetésére.
És ha már gyakorlat — a dutschkei elmélet szárba szökkenésének ékes bizonyítékaként álljon itt egy német anyanyelvű nagyváros tömegközlekedésén írófüllel rögzített anekdota, két egyetemista lány (óppárdon, nőnemű személy, esetleg zwei Studierende) beszélgetésének lelkesebbjétől, töredékes formában:
Ich hab’ so viele urcoole Kurse, zum Beispiel Gender Studies, das ist total krass / ich hab’ so viel über intersektionelle Diskrimination gelernt, bin voll happy / politische Storytelling ist sooo wichtig, ich glaub’ ich geh’ in der Richtung TV1
Vagy ez.
Amely attitűd aztán szépen átszivárog az élet minden egyes területére, így abba a gazdaságba is, ami nagyon sokáig azzal nyugtatta-áltatta magát, hogy érte majd nem jönnek el a posztmodern Saint-Just-jei önnön racionalitása miatt immunis az afféle kiváló ötletekre, amik a Habeck-Baerbock-ciklusú morálturbina kimeneti oldalán szoktak salakként keletkezni.
Ha pedig esetleg mégsem a létező világok legjobbika jön ki mindebből, akkor még mindig lehet tágra zárt szemekkel azon csodálkozni, hogy a jövő egyre kevésbé nálunk íródik.
Zárszónak így nem marad más, minthogy a kedves olvasó is megválaszolja magának a kérdést:
nekünk hisz, elvtárs, vagy a szemének?
Hevenyészett fordításban: „Egy csomó tök jó kurzusra járok, például gender studies-ra, na az az igazi / olyan sokat tanultam az interszekcionális diszkriminációról, totál boldog vagyok / a politikai (indíttatású) sztorimesélés aaannyira fontos, szerintem majd a tévében akarok elhelyezkedni.”