Az ember, mint termék
Ecce homo, proventuum societatis
Az ember ezt, ha egykor ellesi,
Vegykonyhájában szintén megteszi. -
Te nagy konyhádba helyzéd embered,
S elnézed néki, hogy kontárkodik,
Kotyvaszt, s magát Istennek képzeli.
De hogyha elfecsérli s rontja majd
A főztet, akkor gyúlsz késő haragra.
Pedig mit vársz mást egy műkedvelőtől?
(Madách Imre: Az ember tragédiája, első szín)
…és hát valóban, mit is várhatnánk. Talán akkor törött el minden egész, amikor Frederick Winslow Taylor a második ipari forradalom lázában égve, a fejlődés gázlángja és a hatékonyság fetisizmusa által hajtva megismertetette a világot az emberierőforrás-gazdálkodás parádésan humanista elvével? Végül is ő vezette be azt a módszert, aminek köszönhetően nehány évtized után József Attila már joggal kiálthatott levegőért és szólalhatott fel érzelmesen az individuum kartoték-adattá silányítása ellen.
Természetesen ennek az éremnek is legalább két oldala van, és az ipari termelés hatékonyságának növelése tömegeket húzott fel a Maslow-piramis alsó két szintjéről legalább a harmadik-negyedikre. Egyesek egészen odáig merészkednek, hogy Taylort a modernitás alapító-háromszögébe helyezik Darwin és Freud mellé — és egy korábban már általunk is érintett paradox lángelme helyére.
Az invokációhoz visszatérve egy másik képet is előhívhatunk a Tragédiából, a magyar irodalomtörténet párját ritkítóan zseniális, generalista mesterművéből. Nincs rendszer az életnek műhelyében? Hát majd hozunk bele — csak aztán valahogy sikerül azt is kissé elkalibárlni, mert az ember már csak ilyen. Vegykonyhájában kotyvaszt, aztán amikor beüt az upsz-faktor és szembesülni kénytelen az előre nem látott következményekkel, csak bambán néz és csodálkozik, hogy nem a szándékának megfelelő eredmény érkezett a nap végén.
Így sarjad ki az optimalizáció és a hatékonyság-növelés őszintén jobbító szándékának talajából az a fogyasztói társadalom, ami végül csak-csak embert eszik, ráadásul a tömegtermelés mellé felzárkózik az a tömegrombolás is, amit Jankovics Marcell brilliáns interpretációja mégoly intenzív és felkavaró képekkel tár elénk:
Iustitia szemére húzza kendőjét, ami először átvérzik, de pár képkocka múltán már legott festett bohóccá alakul. Mert — hogy újfent felidézzük az Európát régi-új kísértetként és kísérletként egyszerre bejáró Marx szellemét — a történelem elsőre tragédiaként, másodjára komédiaként ismétli önmagát. Hozzátehetjük: ismételni éppenséggel ismétli, de sosem egy az egyben másolja, hiszen a tökéletes történelmi analógia nem több puszta délibábnál. Taps, csend, falanszter.
A művészettörténetben kissé távolabbra tekintve agyunkba villanhat Hyeronymus Bosch félelmetességében is pazar triptichonjának, A gyönyörök kertjének jobb szárnyán helyet foglaló bizarr, Dr. Moreau szigetét idéző, Hans Belting által a Pokol hercege névre keresztelt lény, aki a címben említett gondolatnak úgy a bemeneti, mint a kimeneti oldalát kíméletlen őszinteséggel vágja a néző arcába:
Ha pedig egészen az ókorig katapultáljuk magunkat, azzal szembesülhetünk, hogy a derék — mit adtak nekünk a — rómaiaknak is volt néhány releváns, témába vágó gondolatuk. Homo fructus non est, azaz az ember nem gyümölcs — vallották jogelvileg. Nem gyümölcs, mert nem a dolgok, hanem a személyek joga alá tartozik, ezért más dolog gyümölcse (azaz haszna) sem lehet. Az emberierőforrás-gazdálkodás dilemmáját viszont kénytelenek voltak valahogy feloldani ők is, erre született az a — gordiuszi csomóvágó Nagy Sándort megszégyenítő — szellemi találmány, hogy a rabszolga bizony nem személy, hanem dolog. Beszélő szerszám, mintegy. Így pedig egyrészt teljesen logikusan, okkal és joggal nem a személyek (personae), hanem a dolgok (res, egészen pontosan res mancipi, azaz ingóságok) körébe tartozik jogilag, másrészt pedig mint dolognak, gyümölcse is lehet akár, melynek hasznait (értsd: gyermekeit) a tulajdonos szedheti. Nem véletlenül élünk még manapság is jogi konstrukcióinkat tekintve római alapokon — és köszönhetünk olyan, ma is készségszinten, ám tudattalanul használt kifejezéseket e diszciplínának, mint például a turpisság —, volt ott gógyi nem kevés.
De még mielőtt beszippantana minket a múlt feneketlen kútja, térjünk vissza a jelenbe. Haladár, humánerőforrás-gazdálkodó, posztmodern századunk ugyanis egészen új szintre emelte az ember termékké silányításának jelenségét: influenszerek, personal brand-ek, tiktok, fészbúk és társai: önmagukat ilyen-olyan formában tárgyiasító és piacosító egyénekből épül a szép új világ tiritarkaságában uniformizált masszája.
Egy kiragadott, de annál tökéletesebb példán illusztrálnánk a jelenséget: a béranyaságén. Szokás szerint egy alapvetően méltányolható gondolatból kiindulva (ez lenne az ún. altruista béranyaság, amikor valaki egy közeli hozzátartozóját segíti hozzá egy vágyott, ám egészségügyi okokból kihordani nem tudott gyermekhez) sikerült eljutni ide. Mivel abban egészen biztosak lehetünk, hogy a „no legal regulation”, ill. az „uncertain” színeivel jelölt területeken csakis a fantázia és a pénztárca szab határt az igényeknek, ezeket nyugodtan sorolhatjuk a megengedő szabályozás kategóriájába. Különösen figyelemre méltó az Egyesült Államokat keresztül-kasul pettyező, különféle sztereotípiákra több helyütt is alaposan rácáfoló színkavalkád is.
Ha már szóba került a tárgyiasítás, érdemes egy fontos elhatárolást tennünk: míg a korábbi példák esetében az egyén önmagát fordítja át termékbe, addig ebben az esetben ilyesmi természetesen szóba sem jöhet, a tárgyiasítás kívülről történik. A jogi dimenziót illetően érdemes felfigyelnünk arra is, hogy a születendő gyermek definíciószerűen csupán tárgya lehet a béranyasági kötelemnek, alanya semmiképp — kis túlzással egy szállítmányozási szerződéstől csupán a „termék” mibenléte, valamint a teljesítés bonyolultsága különbözteti meg.
Ezért az itt feltett kérdések mindegyike több, mint jogos, a haladár válasz pedig — ahogy koherenciazavar és formállogikai buktatók esetében rendesen lenni szokott — vagy valami érzelemdús, vádaskodással gazdagon tűzdelt felhorgadás, vagy végső esetben a kínos hallgatás. Elsőre tökéletes példa az az ún. „tagadhatatlan igazság”, miszerint „a család nem a biológiáról, hanem a kötelékekről szól”. Szinte meg sem kell kapargatni ezt a sziklaszilárdnak szánt kijelentést, hogy elkezdjen róla tenyérnyi foltokban lepattogni a vastagon ráhordott ideológiai zománc, hiszen maguk az érintettek szolgáltatnak napnál világosabb bizonyítékot arra, hogy nekik bizony a biológiai kötelék számít. Hiszen ha valóban nem számítana és a család csakis az érzelmi kötelékekről szólna, akkor az sem lenne érdekes, hogy a saját génállomány öröklődjön tovább egy újszülöttben, bőven elegendő lenne egy #bornfromlove örökbefogadási kötelék is. Valamiért úgy fest, ez mégsem elegendő, a saját gyermek ugyanakkor jár.
Azt már tényleg csak zárójelben tegyük hozzá, hogy tekintetünket végighordozva a XX. század vérzivataros történelmén milyen illusztris társaságban találja magát az, aki társadalompolitikai, vagy -tudományos ügyekben „tagadhatatlan igazságok” letéteményesének érzi akár önmagát, akár saját eszme-, vagy hitrendszerét.
A tudomány és a technika rohamos fejlődésével egyáltalán nem tűnik légből kapottnak az a gondolat sem, hogy hamarosan átlépjünk az ember termékesiesítésének új korába (ha egyáltalán ez nem történt már meg), ahol béranyára sem lesz szükség, csupán proteinek és aminosavak gondos-szorgos egymáshoz fésülgetésére, majd az eredmény mesterséges méhbe ültetésére. S hogy esetleg a főzetet elfecsérli, vagy rontja majd a műkedvelő? Kit érdekel, a lényeg, hogy Én (me, myself and I) megtehetem, arról nem is beszélve újfent, hogy (szigorúan nagybetűvel) Nekem ez (is) jár.
A Semmi világába vezető progresszió perspektívájának szépségéről a Végtelen történet G’morkja ad további tájékoztatást. E folyamatnak számos kapudrogja létezik, az oda vezető út pedig — ahogy az a bizonyos pokolba vezető is — jó szándékkal van kikövezve. De attól, hogy nyitva van a kapu, még nem kötelező senkinek sem bebújni rajta, bármennyire szépen csengő szirénhangok suttogják is az ellenkezőjét. Mert ha leszakad a pajta, a macska bennmarad, mi meg nézhetünk kifelé okos fejünkből, a Semmi ágán hangtalan vacogva.
Mint minden rendes, csúnya diktatúrában.