Bráhmana és ksatrija
A szellem embereiről, akik annyira eredetiek, hogy vezérlő csillag nélkül még a mosdókagylóig vezető utat se találják. És az általuk „vezetett” katonákról.
A minap elejtett fonalat felvéve vegyük kissé alaposabban górcső alá a hőre lágyuló műanyagok kasztrendszerének (f)első két komponensét. Az első sorban, pontosabban a tiszti kaszinó kellemes melegében és biztonságában nyüzsgő, vigyázó tekintetüket mindig precízen a kurrens birodalmi központra vető örökös helytartókat, azaz a mi ksatrijáinkat és az ő wannabe utódaikat képző mestertanárokat — avagy korunk bráhminjait.
A bráhminoké az a várna (nálunk a portugálból átvett, ismertebb nevén: kaszt), amit tradicionális foglalkozásuk szerint papok alkottak, de később csatlakoztak hozzájuk a nevelők, tanítók, törvényhozók, tudósok, kereskedők is. A kortárs indiaiak jelentős része által visszaigazoltan — és néhány külső megfejtő által tagadottan — meghatározó mértékű és befolyású elitet képeznek a hindu társadalomban mind a mai napig. Aki nem hiszi, kérdezze meg Kamala Harris interszekcionálisan messzemenőleg elnyomott édesanyját, a Microsoft-vezér Satya Nadellát, vagy az indiai politikai-gazdasági vezetők számottevő részét.
A szép és kifejező hindu hasonlat szerint a bráhminok alkotják a társadalom fejét, nevüket egyenesen a teremtő isten Bráhmáról kapták és — értelemszerűen — a társadalom velük és általuk képes a gondolkodás erényének gyakorlására.
Kautilja (más néven: Csánakja vagy Visnugupta, maga is bráhmin) már a Kr. e. 4. században összefoglalta azokat az államvezetési és külpolitikai alapvetéseket és gyakorlati tudnivalókat, amelyek mentén Nagy Sándor utódainak kiűzése után politikailag egységesíteni sikerült a teljes szubkontinenst, ami akkoriban a lehetetlen megkísértésével volt egyenértékű. Holisztikus szemlélete és felettébb gyakorlatias, szenvtelen útmutatásai miatt Kautilja főműve, az Artha-sásztra szemléletét Kissinger Machiavelli és Clausewitz kombinációjának tekinti.
Időben és térben is hazaugorva egy pillanatra eltűnődhetünk azon, hogy jelenünk úgy földrajzi, mint szellemi, de főleg intézményi értelemben vett Európája vajon fel tud-e vonultatni egy negyed, vagy akár csak egy tized kautiljányi bölcsességet, fineszt, ravaszságot, holisztikus szemléletet, hovatovább absztrakciós és/vagy szintetizálási képességet. Viszonylag egyértelmű és már-már közhely, épp melyik fázisában járunk a „rossz idők erős embereket teremtenek, az erős emberek jó időket hoznak, a jó idők gyenge embereket teremtenek, a gyenge emberek rossz időket hoznak” körforgásnak, és egyre eltökéltebb, vagy inkább elfogultabb mundérvédőnek kell lenni a szomorú konklúzió eltagadásához. De vajon miért?
Miből is áll össze a gyengeség? Bráhmin-szinten elsősorban másolásból. Az önálló szellem gondolkodik, majd a megvalósításra érdemesnek ítélt részt cselekvéssé alakítja — mert mindkettőhöz megvan az akarata és a képessége is. Rosszabb esetben nem gondolkodik, csak ösztönből cselekszik, viszont még ez az eset is legalább részleges szabadságot feltételez. A jó idők által kellemesen puhára főzött, hőre lágyuló „gondolkodó” viszont legjobb esetben is csak másol, mert se akarat, se — egyre inkább — képesség sem áll rendelkezésére önálló gondolatok megalkotásához.
Kiválóan modellezhető ez a jelenség az Atlanti-óceán két partja közt futó szellemi Golf-áramlat hajtűkanyarán, ami a huszadik század második felére kiteljesedett, a huszonegyedikben pedig szinte perverz méreteket öltött. Csak Bereményi Géza tudná megmondani, járt-e valami ilyesmi a fejében már a kilencvenes évek második felében, amikor A telihold dalának szövegét írta, mindenesetre a „mi velünk történik, azt máshonnan küldik” soroknak nap mint nap tapasztalhatjuk szomorú aktualitását. Ami azt illeti, nem csupán a szellemi szférában.
A cselekvés említésével pedig meg is érkeztünk második csoportunkhoz, hiszen a rendkívül kifejezően szép hindu hasonlatban ksatrijáéknak a kezek szerepe jutott, azaz a sűrűsített világképben ők a cselekvés első számú letéteményesei. Márpedig ha a fej olyan impulzusokat küld, amilyeneket tapasztalhatunk, akkor a kéz bizony csak tesz-vesz majd, de olyan koordinált, kifinomult motorikára minden bizonnyal képtelen lesz, ami például egy képző- vagy zeneművészeti alkotás létrehozásához (vagy a cipőfűzőnk megkötéséhez) elengedhetetlenül szükséges. Van az úgy, hogy mindenki elfogy.
Ksatrija-szinten a bráhminokénál is sokkal nyilvánvalóbb a gyengeség, hiszen korunk rommá mediatizált világában még a közepesen felületes szemlélő számára is játszi könnyedséggel azonosíthatóan jelenik meg, ha valaki a saját (bráhmin-)feje után képes menni, vagy ennek pontosan az ellenkezője igaz rá.
A ksatriják kasztját kezdetben a harcos nemesek adták, ami később fokozatosan bővült vezetői funkciókkal. Ha modern Homéroszként enumeráljuk a jelen „vezetői” garnitúráját, aligha lehet sok okunk az örömre, akár a Benny Hill Show valamely korábbi kiadására, akár az alternatív földrajz- vagy geometriai ismeretek sokkolóan magas szintre lépésére gondolunk. Az pedig aligha lehet kérdés jelenünk homokos, szomorú, vizes síkján végigtekintve, hogy a mai ksatriják túlnyomó többségének karjait nem európai bráhminok fejéből kiinduló idegrendszer mozgatja.
Ha ezt a gordiuszi csomót ezüstös fejszesuhanás nélkül tudnánk átvágni, az már egy önmagában megálló, komoly fegyvertény lenne.