Rekviem egy álomért
Utazás Utópiából Disztópiába
Bár ismét egy klasszikus film szolgáltatja a cím apropóját, drogokról ezúttal sem a szokványos értelemben lesz szó, hanem a pszichoaktív szereknek egyénekre és tömegekre egyaránt kiemelten veszélyes alfaját, a szellemi tudatmódosítókat vesszük górcső alá. Az utópisztikus/utópista gondolkodásról fogunk néhány szót szólni, ebben pedig egy első látásra talán meglepő duó, Alex Garland (az aktuális sikerdisztópia, a Polgárháború író-rendezője) és Joseph Aloisius Ratzinger (ismertebb nevén XVI. Benedek pápa) lesz segítségünkre.
Garland a '90-es évek közepén robbant be A part c. regényével, amiből rövidesen Danny Boyle rendezett generációs kultfilmet, benne Leonardo di Caprio egyik korai alakításával. A cselekmény gyakorlatilag jelen írás alcímét adja vissza: az utópia ígéretéből (a beavatott kevesek által ismert titkos thai csodasziget, ahol egy kicsi, hátizsákos turistákból összeverődött nemzetközi kommuna éldegél boldog egyenlőségben, felhőtlenül töltve önellátó napjait a kannabisz-felhők között) először euforikus beteljesülés lesz, amit azoban idővel a realitás kegyetlenül beáraz, végül pedig tragikus kimenetelű disztópiába torkollik. A Penguin-kiadás alcíme eképpen adja ezt vissza:
Egy korszakos klasszikus a megtalált Paradicsomról — és annak elvesztéséről. (ford.: a szerk.)
A realitásba forduló résznél derül ki, hogy az utópia illúzióját két dolog tudta ideig-óráig fenntartani: a kommunát vaskézzel és machiavellisztikus, manipulatív módszerekkel, anyakirálynőként irányító vezető személyes varázsa (vagyis a belső autoritás), valamint a helyi, felfegyverzett kannabisztermesztő milíciával tető alá hozott territórium-egyezség (vagyis a külvilággal kötött elvtelen, gyakorlatias alku). Elég egy-egy apró repedés az utópia e két támasztékán, máris recsegve-ropogva hull alá az egész felépítmény a disztópia fekete lyukába, s lesz elveszett Paradicsom a földi mennyországként induló történetből.
Álljunk meg egy szóra a földre szállt mennyország gondolatánál. Az utópistát, azaz a valláspótlék-fundamentalistát ugyanis egyetlen dolog különbözteti meg a hagyományos értelemben vett vallásos embertől: az eszkatologikus távlat. Ha a tökéletesség ígérete a földi életen kívülre kerül, sokkal kevésbé valószínű az a türelmetlenségből fakadó forradalmi hevület, amely számtalan egyéni és közösségi tragédia forrása volt már a történelemben. Kellő szellemi alap, valamint a tanok megfelelő kiérlelésére elegendő idő birtokában minden vallás1 szükségszerűen arra a következtetésre jut, hogy a tökéletességet nem csupán felesleges, veszélyes is az anyagi világban keresni, hiszen ideáinkat csakis a mi tökéletlen, emberi formánkban és szintünkön tudjuk megvalósítani. Mert az ember: ember — minden egyébre ott a mennyország, a nirvána, a valhalla, esetleg a hurikkal bőségesen ellátott dzsánná. József Attila szavaival:
Ami égi, ne hozd a földre!
Egy korábbi írás végén előkerült már az a gyönyörű idézet, amit érdemes lesz ezúttal részletesebben is boncolgatnunk; és amelynek ezúttal szerzőjére is fény derül. Idézzük fel egy pillanat erejéig (bátrabbak újraolvasással is kacérkodhatnak):
Gondolatok az utcanévtáblánál
Úgy gondolom, napjainkban teljes határozottsággal kell megvilágítanunk, hogy sem az ész, sem a hit nem ígéri bármelyikünknek, hogy valaha is létezni fog tökéletes világ. Nem létezik. Állandó várása, a lehetőségével és a közelségével való játék a legkomolyabb fenyegetés politikánk és társadalmunk számára, mert szükségszerűen származik belőle az anarchista lelkesedés. A pluralista demokrácia fennmaradásához, vagyis az emberileg lehetséges mértékű igazságosság fejlődéséhez és fennmaradásához nélkülözhetetlen, hogy újra megtanuljuk a tökéletlenség elfogadásának merészségét és az emberi dolgok állandó veszélynek kitettségét. Csak azok a politikai programok erkölcsösek, amelyek ezt a bátorságot élesztgetik. Megfordítva viszont erkölcstelen az a látszólagos moralizmus, amely csak a tökéletességgel akar megelégedni.2
Az, hogy a hit nem ígér (és nem is ígérhet) tökéletes világot, a fentebb kifejtettek, különösen az eszkatologikus távlat miatt talán nem is igényel különösebb magyarázatot. Az ész kérdése viszont már némileg ingoványosabb területekre kalauzol bennünket, hiszen az utópista gondolkodásban komoly szerepet játszik az a racionalista-szcientifista meggyőződés, ami hajlamos végső tudományos igazságok letéteményesének vélni magát, s ebből levezetni totális igényét az ideális társadalom megszervezésére. Ezt már a kifejezés genezisénél is fellelhetjük, ami Sir Thomas More vonatkozó című, először 1516-ban kiadott művére nyúlik vissza, ahol a szerző az ógörög οὐ (ou: „nincs”) és τόπος (toposz: „hely”) szavakat összevonva szintúgy egy, a tiszta ész által kormányzott, kommunisztikus, szekuláris városállamot ír le. Igaz, már a névadással is jelzi, hogy hiábavaló lenne azt a való világban keresni — azaz más eszközökkel ugyan, de az eszkatologikus távlatot alkalmazza ő is.3
A XIX. századi utópista szocialistáknál — akiknek pazar nyelvi, társadalompolitikai és -mérnökösködési leleménye, a falanszter,4 leginkább elrettentő példaként köznevesült — ugyanakkor már nem csupán elvont, idealisztikus leírásként, hanem egészen konkrét javaslatok formájában érhető tetten az ember-termékesítés sztrádáján gyorsítósávként szolgáló attitűd.
A ratzingeri sorokban felvillantott tökéletes világ tehát maga az utópia, ami a bővebb fogalommeghatározás szerint „[a] társadalmi fejlődés objektív törvényszerűségeitől elvonatkoztatott, s ezért az adott körülmények között meg nem valósítható, hibátlannak, eszményinek elképzelt társadalmi, állami, politikai rendszer, ill. olyan képzeletbeli hely, ország, ahol ezt megvalósítottnak ábrázolják.”5
Hibátlanság és eszményiség egyaránt szépen hangzik, csak az a fránya upsz-faktor ne lenne…
Az anarchista lelkesedésről szóló szavak ugyanakkor némi kiegészítésre szorulnak. Első látásra az utópista jelző mintha sokkal jobban illene a gondolati szerkezetbe, hiszen az anarchizmus a hatalmi struktúrák és általában a hatalom teljes megszüntetését óhajtja,6 amiért elfogadható árnak tartja a rend felbomlását is — ezáltal mintha oximoronná válna a lelkesedés jelzőjeként. Ha viszont azt is figyelembe vesszük, hogy az anarchista filozófusok túlnyomó többsége tagadja a rend felbomlásának támogatását, ugyanakkor legalábbis elképzelhetőnek, hovatovább kívánatosnak tartja egy „hatalom nélküli rend” létrejöttét, máris láthatjuk, hogy itt tulajdonképpen analógiáról van szó, ahol a hatalomgyakorlás alól felszabadult, önigazgató, anarchisztikus társadalom utópiája a bírálat és a figyelmeztetés valódi tárgya. Itt és így ér össze a patkó két vége: a Hamvas Béla-féle „túlrend”7 és az anarchista „alulrend” csereszabatos disztópiája.
Szép gondolat az „emberileg lehetséges mértékű igazságosság” felvetése is — manapság leginkább talán expectation management címszó alatt hivatkoznánk a célkitűzések és az elvárások reális meghatározásának szükségességére. Ennek hiányában túl könnyen csapnak át a papíron jól csengő elvek olyan utópista gondolatiságba, ami különösen kellemetlen esetekben egészen förtelmes következményekkel is járhat. Az egyenlőség elve és a kommunizmus gyakorlata, a testvériség elve és a nemzeti szocializmus gyakorlata, vagy a szabadság elve és a wokery szellemi nyomortanyájának gyakorlata között feszülő immanens ellentétek példáin kiválóan modellezhető mindez. Különösen fontos tehát, hogy az igazságosságra törekvés se e fogalom vegytiszta, abszolutizált, Utópia képzeletbeli szigetén kívül kivitelezhetetlen és értelmezhetetlen ábrándját kergesse.
Ugyanezt a gondolatot fogalmazza meg a „a tökéletlenség elfogadásának merészségére” bejelentett igény is: ha hajlandóak vagyunk belátni, hogy tökéletesség — így a tökéletes igazságosság is — csupán az anyagi világon kívül képzelhető el, akkor kellő bátorságot gyűjthetünk emberi defektusaink fel- és elismeréséhez, azaz a tökéletlenséggel való őszinte szembenézéshez. Ez a bizakodó, értékalapú realizmus mintha Assisi Szent Ferenc imájának önfegyelmet és lelkesedést egyidejűleg áhító szavait idézné:
Uram, adj türelmet,
hogy elfogadjam amin nem tudok változtatni,
Adj bátorságot,
hogy megváltoztassam, amit lehet,
És adj bölcsességet,
hogy a kettő között különbséget tudjak tenni.
Az utópista gondolat előszeretettel él a moralizálás eszközével: aki nem hajlandó elfogadni az önmaguk hatása alá került utópisták, azaz a „Jók” által megtalált Egyetlen Érvényes Igazság külső autoritását, netán megelégedne a jóval a tökéletes helyett, az áruló, magára vessen és legenyhébb esetben is kiközösítés vár rá (utópiája és utópistája válogatja, mi minden várhat még, de úgy a lehetőségek tárháza, mint a történelmi példák sora végtelen). A jelenünkben egyre általánosabb, a „közösségi” média által fülsiketítőre hangszerelt erénylóbálás (virtue signalling) nem más, mint a Ratzinger által „látszólagos moralizmusnak” nevezett attitűd, „ami csak a tökéletességgel akar megelégedni” — és ami tulajdonképpen az utópizmus lényegi magva. Nemhiába gondolta már Voltaire (és sokan mások) is úgy, hogy
A tökéletes a jó ellensége.8
Minél többet olvas az ember, annál inkább rájön, hogy mindent megírtak már előtte. Ezzel nincs is semmi baj, hiszen ahogy a történelem is ismétli, de sohasem másolja önmagát, úgy a vissza-viszatérő, újrahasznosuló, saját történelmi korukra és kontextusukra reflektáló-adaptálódó gondolatok körforgásában is felfedezhetünk bizonyos törvényszerűségeket és állandókat. Nicolás Gómez Dávila csodálatos megfogalmazásában:
Évszázadok jönnek-mennek, s közben ugyanazok a hangok folytatják az eszmecserét.9
Az élete legnagyobb részében az Egyesült Államokban élő és alkotó Molnár Tamás, a magyar filozófiatörténet egyik legnagyobb XX. századi alakja számos olyan gondolatot fogalmaz meg Utópia — örök eretnekség c. munkájában, melyeket olvasva az az érzés öntött el újra meg újra, hogy tudattalanul és akaratlanul, de számos témát és gondolatot illetően mégis ez a kötet íródik újra e hasábokon, a rendelkezésemre álló szerény eszközökkel.
Legközelebb innen, az ő megtisztelő társaságában folytatjuk egy összhangzattani elemzéssel.
Mely fogalom természetesen nem foglal magába különféle szektákat, bizniszegyházakat és hasonló formációkat.
Joseph Ratzinger: A közép újrafelfedezése (Szent István Társulat, 2008), 264. o.
https://www.britannica.com/topic/utopia
A fogalmat Charles Fourier-nek köszönhetjük, aki a falanx és a monostor (franciául monastère) fogalmát gyúrta egybe.
A magyar nyelv értelmező szótára (Akadémiai Kiadó, 1959–1962 )
Etimológiailag ez úgy néz ki, hogy a kormányzást, hatalomgyakorlást jelentő -αρχία (-archia) elé kerül az -αν (-an) fosztóképző.
„A németség mindig egy kicsit zavaros, végső gondolataiban megalapozatlan, nem végiggondolt volt, amely igaz, hogy állandóan kereste önmagát, de nem találta még a szűntelen keresésben sem. Ez a talajtalan és bizonytalan labilitás önmagát túlvéglegességgel fedezte. A németség, mondják, a rendről ismerhető fel, nem valódi rend, inkább csak pedantéria. Mert a pedantéria túlrend, alapja nem az értelem, hanem a rögeszme.” Németség, in: Patmosz I. (Medio Kiadó, 2004) 77. o.
„Dans ses écrits un sage Italien / Dit que le mieux est l’ennemi du bien” — „Egyszer egy bölcs talján azt mondta / Legjobb a Jót ellenségként rontja” Voltaire: La Bégueule (részlet, ford.: Roger V. Edlington)
Nicolás Gómez Dávila: Escolios a un texto implícito I (Instituto Colombiano de Cultura, 1977), 11. o. (ford.: Roger V. Edlington).