Polimerek
Molekulák, melyek összeállnak és szétválnak - de vajon feloldódnak-e?
A hőre lágyuló és hőre keményedő műanyagokat a hő közelében felvett viselkedésük alapján különböztetjük meg. A hőre lágyuló műanyagok molekulái között található gyenge kötéseket magas hőmérsékleten könnyedén fel lehet bontani, ezáltal a meglágyult műanyag könnyedén formázható, gyakoratilag bármilyen alakzatba. Kihűlés közben a kötések újraformálódnak, így a kész termék már egy merev tárgy lesz. A hőre keményedő műanyagokban ezzel szemben jóval stabilabb, három dimenziós kovalens kötések találhatóak. Az erős, kötött struktúra ellenáll a magasabb hőmérsékletnek is, ezért ezeket az anyagokat nem lehet újraformázni vagy átalakítani melegítéssel.
Nincs tévedés, ez itt nem az Anyagtudományi Szemle, viszont mégis miről tudnak efféle, a középiskolai kémiaórán valamikor régen hallottak az egyszeri kocsmafilozóf eszébe jutni morfondírozás közben? Nos, leginkább korunk hőseiről, az egyre jobban egy megvadult, fékeiktől és ellensúlyaiktól végleg megszabaduló társadalom-mérnökök által nyargalt vak lóhoz hasonlítani kezdő uniós intézményekről és az azokat „vezetők” hozzáállásáról – valamint az ő Sancho Panzáikról.
Az utóbbi években egyre világosabban rajzolódik ki és válik mindenki számára nyilvánvalóvá az a kontinentális léptékben előadott, ellentmondást nem tűrő, alternatívát-kompromisszumot nem ismerő globalista-progresszivista társadalmi vízió, ami a tagállamokat és azok társadalmait, közösségeit – legyenek azok nemzetiek, kisebbségiek, vagy a partikuláris-posztmodern identitásközösségeket leszámítva bármilyenek – hőre lágyuló műanyagnak, a hőmérséklet minél magasabbra srófolását pedig alapvető és elsődleges feladatának tekinti.
E jövőképet nevezhetjük vizionáriusnak vagy utópistának - de lehet nyugodtan disztopikusnak is, ha már a történelmi tapasztalat szerint a valóság előbb-utóbb szükségszerűen és kérlelhetetlen következetességgel fordítja az ilyesmit disztópiába. Nem is szólva arról, hogy ha az embernek látomásai vannak, optikus helyett érdemes lehet felkeresnie egy másféle szakembert.
Ray Bradbury és Aldous Huxley mindenesetre legalábbis bosszankodva koccintana a jelen szellemi dágványának láttán Harrison Bergeron márkájú tölgyfahordós whisky-jükkel egy „ezt azért még mi sem gondoltuk volna talán” felkiáltás kíséretében; George Orwell pedig csak azért nem tenné tiszteletét személyesen, mert az elmúlt években annyira közhelyesre sikerült koptatni az emlékét színéről és fonákjáról egyaránt, hogy már ő maga érezné kínosnak. A Monty Python Repülő Cirkusza és az abszurd humor egyéb, még velünk élő klasszikusai mindeközben azon rághatják ökleiket, hogy maguk se gondolták és főleg nem szerették volna, hogy munkásságuk lelépjen a vászonról. Tetszettek volna nem viccelődni komoly dolgokkal; igaz, kedves húgom, Loretta? Romanes eunt domus!
Ha kérlelhetetlenül feltolul a kedves olvasóban a „de mégis hogyan jutottunk ide?” kérdése, az nem a véletlen műve. Minden a szellemi szférából indul (kezdetben ugyebár az Ige is csak volt, testté később lett), ahol a fényességes jövőt prédikáló kígyóolaj-árusok hamis és ócska portékái első blikkre fájdalmasan sokakat tudnak megtéveszteni – Marcusétól Althusseren át a szintúgy közhellyé jegecesedett Fukuyamáig sokan sokat tudnának mesélni erről. Az eszmélet pedig gyakran későn érkezik, vagy – még annál is gyakrabban – inkább Valóság nagybátyánkkal együtt, zsörtölődve költözik el távoli tájakra.
Arról az apró kellemetlenségről nem is szólva, hogy a fényességes jövő – leánykori nevén evilági megváltás – ígéretével házalóknak hinni nem tudók vagy nem akarók az új, totális igényű, a sárgára, avagy zöldre festett volt-már villamossal súlyos egyezéseket mutató világszekta új eretnekei. Azt pedig legkésőbb Virág elvtárs örökbecsűje óta jól ismerjük, hogy az ő kiátkozásuk megfelelő környezet és közeg esetén milyen hatékony eszköz gondolatok tabusítására. Hja, Pelikán, az élet nem habostorta, az internalizált gondolatrendőrségnél, az egyenesen az agyba telepített, kellemesen, de főleg hatékonyan lágyító hőgenerátornál pedig a világon nincs jobb. Eric Cartman csókoltat mindannyiunkat.
Vannak persze fűzfa- helyett PVC-poéták és PVC-rajongók is a magyar és az összeurópai közélet széles ege alatt – sokan és bőven többen, mint elegen. Keblük kellően dúlt és jönnének is felettébb szívesen, ha a magyar társadalom – sok más európai társához hasonlóan – készségesen ellágyult moelleux au chocolat módjára hagyná azt.
Kiszámíthatóan az első sorban, pontosabban a tiszti kaszinó kellemes melegében és biztonságában nyüzsögnek a vigyázó tekintetüket mindig precízen a kurrens birodalmi központra vető, hideg hatalomtechnikus, örökös helytartók és wannabe utódaik. Tömeget adnak a nagybetűs, fényességes Nyugatról (Keletről – mikor miről) illúziók, félinformációk, valamint lejárt szavatosságú mesék és legendák alapján tájékozodó kerítéskolbászolók, kiegészülve a mindig másoknak megfelelni akarók segédcsapataival. A katonazenekart a haza gondolatával soha semmit kezdeni nem tudó öngyűlölő-lélekháborgó, önmagukba csavarodó Kölcsey-antitézisek és a valami I love you so által összehozottak adják. Utóbbiak úgy tudták az énekesről, hogy az ő élete sokkal többet ér a sajátjuknál – miközben halovány fogalmuk sem volt (és azóta sincs), miről is énekel. A markotányos-záróalakulatot pedig a Prokrusztész ágyát ingyenhotelnek tekintő, abba vidáman és örömmel beugró naivák adják. Pergődob, tus, díszsortűz.
S hogy mi tartja össze ezt a szedett-vedett szabadcsapatot? A hőre lágyulás, mint közös jellemző mellett identitásuk elválaszthatatlan része, hogy teljesen mindegy számukra, mi lesz belőlük a polimerláncok újrarendeződésének végeztével. Pukkantós fólia vagy etetőtál a macskának? Csokipapír, netán papucs orrán pamutplasztikbojt? Secko jedno, majd lesz valahogy, mert úgy még sosem volt, hogy sehogy se lett volna. Kádár János vigyorog.
Vannak, akik legalább néha hajlandóak kiemelni fejüket a homokból és körbenézve megállapítani progresszívék legképességtelenebb, mindenféle eredetiséget, ötletet és gondolatot nélkülöző szereplőiről – akikből úgy a magyar közélet széles ege alá, mint az uniós intézményekbe különösen sokat permetezett a Jóisten, hogy büntetésből vagy szórakoztatásból, azt mindenki döntse el maga – a nyilvánvalót. Hogy védelmet, stabilitást, érdekképviseletet vagy bármi hasonlót picit se lehet várni azoktól, akiknek egyetlen céljuk ebben a rövid földi életben az aktuális hegemón érdekeit maradéktalanul kiszolgálni, de legalábbis aprópénzre váltani a pozíciót, legyen szó ideológiáról, tetszőleges szakpolitikáról, és hát persze főleg és elsősorban befolyásról és hatalomról, akár összetettebb, akár meglehetősen könnyen eurósítható formában.
Természetesen a szilárdság nem csak játék és mese, akár a törpök élete – nem véletlenül vált közmondásos igazsággá a hajlékonyság és a törékenység komplementer természete. Esete válogatja, mikor lehet erény a rugalmasság és mikor a merevség. Ami viszont biztos, hogy a gyakoratilag bármilyen alakzatba könnyedén formázható, hőre lágyuló műanyag se nem rugalmas, se nem stabil – és főleg nem tartós és nem értékes. Annál pedig az epoxigyantának is lényegesen jobb sora, de főleg respektje van. Hát még a keményebb fémeknek és kőzeteknek.
Ha az ember árvíz ellen akar védekezni, nem a hőre lágyuló műanyagoké lesz az első anyagkategória, ami eszébe fog jutni felhasználás-ügyileg. A vízszint pedig jól láthatóan emelkedik – nem kicsit, nagyon -, de Atlantisz természetesen nem süllyed. Itt az ideje, hogy erre mindenki – egyénileg és közösségileg is – szellemileg (is) felkészüljön.
Kis kávéval, sok tejjel, cukor nélkül.
Roger V. Edlington