Csapások a múltból 2
Második rész
A múltra emlékezni képtelenek arra ítéltetnek, hogy újraéljék azt.
(Jorge Agustín Nicolás Ruiz de Santayana y Borrás)
— az előző rész tartalmából —
A filmek világában ökölszabálynak tekinthető, hogy minden olyan alkotás esetében, ami eredetileg nem folytatásos formátumra készült (lásd pl. Csillagok háborúja, A gyűrűk ura), a második rész egészen biztosan sokkal gyengébb lesz, mint az eredeti (gondoljunk csak a Macskafogóra — ó, szegény Edlington — vagy a Vukra), minden további rész pedig jellemzően csak súlyosbítja a helyzetet (ó, szegény Rendőrakadémia). Jelen írás viszont határozottan az előző egyenes leszármazottja, csupán terjedelmi korlátok okán kettéválni kényszerült, ezért érdemes indulás előtt felidézni és a linken található kályhát begyújtani, ha esetleg nem tettük még meg.
Valamint ha már Fukuyama-kritika, felütés gyanánt rendszeres hübriszügyi önvizsgálatot is érdemes tartani, mielőtt az ember egy kellemesnek induló decemberi napon valami hideg, sárral és kidőlt fákkal gazdagon bélelt völgy aljában találja magát, mert a körülmények nem megfelelő értékelése alapján úgy járt, mint a Wrong Turn című — mellesleg szintén számos folytatást megért, csak minek… — gagyihorror hősei.
Tartsanak hát velünk A’ José hét tsapása a’ Francis órjás orczájára, gondolkodó embereknek okulásáúl című elbeszélő költemény második énekében is: ez itt a Még hét tsapás, bonusnak erejéűl.1
A nyolcadik csapás:
A szindikalizmus és a fasizmus különböző formáiban először jelenik meg Európában az az embertípus, aki nem akar észokokkal érvelni, s nem akarja, hogy igaza legyen, egyszerűen csak eltökélte, hogy érvényesíti a véleményét. Ez az újdonság: az ahhoz való jog, hogy ne legyen igaza, az értelmetlenség létjogosultsága. Én ebben látom a tömeg új létformájának legkézzelfoghatóbb megnyilvánulását, tehát hogy eltökélte, hogy kezébe veszi a társadalom irányítását, holott nincs meg hozzá a képessége. Politikai magatartásában roppant nyersen és világosan megmutatkozik ez az új lelkialkat, a kulcselem azonban a szellemi bezártság. (…) Ezért aztán az „ideái” valójában szavakba öntött vágyak, akár a zenében ismert románcok. (120)
Az már XXI. századi újdonság, hogy az Ortega y Gasset-i értelemben vett tömegek szerepét átvették a XX. században kitermelődött elit(tömeg)ek, ugyanakkor a „szellemi bezártság”, valamint a „szavakba öntött vágyak” ugyanúgy, vagy talán még jobban is passzolnak rájuk. Így lesz a tömegek lázadásából azon elitek lázadása, akik kizárólag végtelen felháborodással képesek reagálni, ha bármilyen kihívás éri vélelmezett felsőbbrendűségüket — ami persze minden pozícióharc esetében valahol természetes.
A kilencedik csapás:
(…) meghökkentőnek találom, hogy a technikáról szólva milyen könnyen elfelejtik, hogy annak a tiszta tudomány a szíve, és hogy fennmaradásának a feltételei összefüggnek a tiszta tudomány művelésének a feltételeivel. Vajon végiggondolták, hogy mi mindennek kell együtt lennie ahhoz az emberi lélekben, hogy továbbra is legyenek olyanok, akiket valóban „tudós embereknek” nevezhetünk? Komolyan azt hiszik, hogy míg van dollár, lesz tudomány is? Ez a sokakat megnyugtató gondolat tulajdonképpen a primitívségnek újabb bizonyítéka. (…) el kellett volna gondolkodni egy kicsit azon, hogy mennyire illékony és tünékeny a tudományos buzgalom.2 Felsül az, ki arra számít, hogy Európa pusztulása után az észak-amerikaiak folytathatnák a tudományt! (132-133)
Itt a spektrum már szélesebb, több dolognak ad helyet, mint amit a Fukuyama-féle illúzió-univerzum képes lenne befogadni, és sokkal inkább ahhoz az általános tudomány-inflációhoz van köze, amiről korábban e hasábokon is esett már szó. Az utolsó mondat ugyanakkor két szempontból is érdekes: egyrészt, mert a második világháború borzalmait évtizedes távlatban jelenti be előre, másrészt pedig azért, mert a XX. század második felének fejleményei tükrében nyilvánvalóan se szeri, se száma nem lenne a figyelmeztetést nevetségesnek minősítőknek. Ez a reakció ráadásul jogos is, már amennyiben megelégszünk a felszín kapargatásával.
A tizedik csapás:
Aki nem érzi valóban elveszettnek magát, az menthetetlenül elvész; vagyis az sosem talál rá, az sosem akad rá saját valóságára. Ez minden területre érvényes, még a tudományra is, jóllehet a tudomány önmagában véve menekülés az élettől (a legtöbb tudós azért foglalkozik tudománnyal, mert viszolyog szembenézni az életével. A tudós nem világosfejű; ezért oly köztudottan ügyetlen minden hétköznapi helyzetben.) (…) Csak az jut el egy új tudományos igazsághoz, aki előzőleg minden korábbi tudását ízekre szedte, s akinek akkorra már véres a keze, mert végtelen sok közhelyet pusztított el. (220)
A kibogozhatatlan eredetű, gyakran Arisztotelésznek tulajdonított, de pontosan ilyen formában nem fellelhető közmondásos áthallás — „Minél többet tudunk, annál többről tudjuk, hogy nem tudjuk” — tükrében éredemes lehet elgondolkodni azon is, hogy a klasszikus hellén filozófia e kiemelkedő mestere, aki szintén jelentős teret szentelt saját munkásságában az államról és a jó kormányzásról való gondolkodásnak, vajon mit gondolt volna egy kizárólagosságot, hovatovább szükségszerűséget hirdető elmélet hallatán.3
Az utolsó mondat tekintetében pedig különösen Fukuyama 1992 (azaz A történelem vége első kiadása) óta eltelt munkássága érdekes, ami nagyjából mindenről szólt, csak a korábbi tudás ízekre szedéséről nem — igaz, bizonyára nem is lett véres a keze, ami kétségkívül kellemesebb. Közhelyet viszont egy darabot el nem pusztított, hanem inkább komoly, folytatólagos utánnyomási tevékenységet végzett.
A tizenegyedik csapás:
Súlyos erkölcsi válságban van ma a világ, ami sok más tünet mellett a tömegek féktelen lázadásában nyilvánul meg, s ami Európa demoralizálódására vezethető vissza. (…) nem tudni, ki fog uralkodni, és miképp fog megszerveződni földünkön a hatalom. A kérdés tehát az, hogy ki uralkodik, vagyis melyik népcsoport; tehát melyik etnikum; tehát melyik ideológia, s a hajlamok, normák, életelvek melyik rendszere… (248-249)
Ha az ember nem olyasféle alapdefektusokkal bír, mint az alábbi képpel illusztrált szellemiség kortárs képviselői, akkor aránylag kevés dologban tud egyetérteni az Európát nagyszakállú kísértetként újra meg újra bejáró filozóffal — a „Nicht das Bewusstsein bestimmt das Leben, sondern das Leben bestimmt das Bewusstsein”4 (röviden: a lét határozza meg a tudatot) ugyanakkor pont ilyen gondolat. Fukuyama ideológiai szuronya épp azon csorbult ki csúnyán, hogy ennek figyelembe vétele helyett inkább hagyta magát elragadtatni a geopolitikai koktélparti hurráoptimista hangulata által, és egy, a világtörténelemben egyedülálló kegyelmi pillanat (a Szovjetunió összeomlása és az abból szükségszerűen következő, ám pillanatnyi unipoláris világrend) rögzítése alapján vont le általános és messzemenő, ám meglehetősen rosszul öregedő következtetéseket.
A tizenkettedik csapás:
De hát hogy lehet hinni az élet amoralitásában? Nyilvánvalóan úgy, hogy a modern kultúra és civilizáció mindenestül ezt a meggyőződést sugallja. (259)
…és hol volt akkor még a posztmodern, tehetnénk hozzá némi retrospektív sajnálkozással. Figyelemre méltó összecsengés ugyanakkor, hogy a Rebelión kiadásának évében egy másik, számos és súlyos tovagyűrűző hatással bíró eszmetörténeti esemény is történt: 1930-ban Max Horkheimert nevezték ki a Frankfurti Egyetem Szociológiai Intézetének (Institut für Sozialforschung) igazgatói pozíciójába, azaz innen datálódik a cinikus kritikai elméletek proliferációjának megértéséhez nélkülözhetetlen frankfurti iskola.
Apropó posztmodern — a tizenharmadik csapás:
Jól is néznénk ki, ha kénytelenek lennénk elfogadni, hogy egy embernek az az igazi lénye, amit ő igyekszik annak feltüntetni. Ha valaki makacsul azt állítja, hogy szerinte kétszer kettő öt, és őrültségének semmi jelét nem látjuk rajta, csak azt kell gondolnunk, hogy — bármennyire óbégat meg fogadkozik az életére — azt maga sem hiszi el. Az általános, mindent elsöprő komédiázás vihara tombol most Európa földjén. Szinte minden állásfoglalás, amely elhangzik s amellyel kérkednek, velejéig hamis. (…) Viccelődve folyik az élet, s annál több a humor, minél szomorkásabb a választott álarc. (157)
Az olvasó belátására bízzuk, mennyi aktualitást vél felfedezni e sorokban — egy halk megjegyzés kíséretében, miszerint a mű keletkezése szerinti 1930-ban Németország épp a weimari köztársaság utolsó, tajtékos napjait élte.
Végül a tizenhárom-plusz-egyedik csapás, avagy a történelmi analógia5 kései bosszúja:
Mindenki tudja, hogy Oroszországban azért győzhetett a bolsevizmus, mert nem volt polgársága. A fasizmus, ez a petit bourgeois mozgalom, sokkal erőszakosabbnak bizonyult, mint az összes munkásmozgalom együttvéve. Tehát nem ezek a tényezők tartják vissza az európaiakat, hogy lelkesedjenek a kommunizmusért, hanem egy sokkal egyszerűbb és előbbre való ok. Nevezetesen: az, hogy az európai ember nem látja, hogy a kommunista berendezkedésben növekednék az emberi boldogság. (253)
Mert ha állandóan az ideológia nyomakszik a képünkbe sárgára, avagy zöldre festve nap nap után, akkor se idő, se akarat, se energia nem marad arra, hogy bármi olyasmivel foglalkozzunk, ami az emberi boldogság érzékeléséhez és megéléséhez szükséges. Nem csoda hát, hogy az európai ember a bolshewoke progresszivizmus esetében éppúgy nem látja annak növekedését, ahogy — teljesen logikusan és szükségszerűen — a kommunizmus esetében sem tette.
Amíg létezik történelmi tudás és tudat, addig beszélhetünk többé-kevésbé valamiféle esélyről, hogy a mindenétől megfosztott termék-embert előnyben részesítő transzhumanista vadhajtások és azok képviselői ellen valamiféle eséllyel szállhassunk síkra. A tudástól és tudattól való megfosztást kétféleképpen lehet elérni: puszta, nyers erővel (ld. „a múltat végképp eltörölni, rabszolga-had indulj velünk”), vagy elbutítással (ld. „valami itt korcsosul”) — és e kettő közül kétségkívül az utóbbi a hatékonyabb, mert az erőszak alkalmazása mindig a vereség beismerésének jele. Amikor viszont az egyszeri ember olyan belga PhD-hallgatóval — tehát elvileg az értelmiség krémjével — találkozik, akinek még hozzávetőleges, évszázados síkon behatárolható fogalma sincs arról, hogy a saját országa mióta is létezik, akkor nem egyszerű bizakodónak maradni abban a tekintetben, amit Ortega y Gasset eképp jellemzett:
Ha az európaiak megszokják, hogy nem ők uralkodnak, nem kell több, csak másfél nemzedék, és az óvilág — és vele együtt az egész világ — erkölcsi tehetetlenségbe, szellemi sivárságba és mindent elborító barbárságba süllyed. (204)
Husserl erősen bólogat. És egyáltalán nem is az uralkodáson lenne a lényeg (csak egyrészt a vonatkozó fejezet a Ki uralkodik a világban? címet viseli és a hatalmi aspektusokat járja körül, másrészt meg manapság már maga a kérdés se bír túl sok maradék relevanciával), hanem sokkal inkább azon, hogy az európai ember végre legalább próbálja meg szellemi értelemben felemelni a fejét és nem csupán azt nevezni értéknek, amihez igazából semmi köze és amit a progresszív, fröccsöntött import-mainstream — amihez képest a spanyol inkvizíció egy kifejezetten liberális szervezet volt — végtelen kegyességében jóváhagy. Mert a mamahotel kényelmében tespedni kényelmesnek tűnhet ugyan, de sokkal érdemesebb lenne talán inkább újra felnőni.
És hogy meglegyen a totó 13+1-e.
Ne is említsünk belsőbb ügyeket. Maguk a kutatók közül ma a legtöbben egyáltalán nem is sejtik, hogy micsoda súlyos, veszélyes, belső válságon megy át a tudomány.
Legalábbis támponként szolgálhat, hogy Arisztotelész — akit Ortega y Gasset-tel szemben Fukuyama legalább idéz — az államformákat és a hatalomgyakorlás formáit egyfajta szükségszerű körforgásként látta.
Marx-Engels: Die deutsche Ideologie (1845/46), 27. o.
A tökéletes történelmi analógia természetesen nem több puszta délibábnál, szüntelen keresése pedig hiábavaló fáradság és merő illúzió, hiszen a történelem valóban mindig ismétli, de sohasem másolja önmagát. A kommunizmus analógiája ugyanakkor azért tolakszik elő Ortega y Gasset nélkül is, mert önnön korának egyértelműen legprogresszívebb eszmerendszere volt. És mivel a szerző majd’ másfél évtizeddel a jaltai szégyen — és saját elméletének, miszerint a vörös métely meg fog állni az orosz határoknál, ugyancsak gyakorlatias cáfolata — előtt vetette papírra gondolatait, talán még az afféle elhajlásokat is megbocsáthatjuk neki, mint „a marxi szocializmus és a bolsevizmus két külön történelmi jelenség, melyeknek szinte semmi közös dimenziójuk sincs”. (253)