Húsz év múltán
Ó mondd, te mit választanál?
- Mi ország ez, mi nép, melyhez jövénk?
- E régi eszmék többé nincsenek.
Nem kisszerű volt-é a hon fogalma?
(Madách Imre: Az ember tragédiája, tizenkettedik szín)
Húsz év sok idő — sok embertársunknak az egész földi létben nem adatik meg ennyi. Az Európai Unióhoz való csatlakozásunk évfordulójáról sokan, sokféleképpen emlékeztek meg a közelmúltban, a kései érkező ezért már a reflexió előnyével (és hátrányával) indul.
„Hányni lehet, kilépni nem érdemes” — az egyszerre súlyos és realista, csipetnyi akasztófahumort, valamint vért és örömkönnyeket egyszerre tartalmazó anekdotáról önkéntelenül is az ember eszébe jutnak az Üdvözlet a győzőnek ütlegként ható sorai. Szögezzük le az elején: se személy, se közösség nem tudja magát teljesen függetleníteni az őt körülvevő valóság tengerétől, ezért a kilépésről fantáziálni olyan, mint a naplemente ellen tiltakozni — lehet, csak minek. A brexit példáján megtekinthető, mekkora sikerrel kecsegtet egy ilyen projekt; pedig ott egy jóval nagyobb népességgel, GDP-vel és érdekérvényesítő képességgel rendelkező politikai entitás fekszik előttünk a boncasztalon. Ahogy az is, mennyire tud tartós megoldást hozni egy angolos távozás olyan problémákra, mint az illegális migráció elleni hatékony fellépés, vagy a szólásszabadság (maradéka) elleni kíméletlen, napról napra keményedő hadjárat. A gondok jóval túlmutatnak az Európai Unió határain, aminek fő oka, hogy Európa elsősorban a gondolati-szellemi szuverenitását veszítette el. Ez pedig lényegesen hosszabb folyamat volt, mint akár maga az uniós intézményrendszer kiépülése — Oswald Spengler már több, mint száz évvel ezelőtt mélyre hatoló vizsgálat tárgyává tette mindezt, 1936-ban bekövetkezett halálát nem sokkal megelőző, kései sorai pedig igazabbnak hatnak manapság, mint születésük idején:
E háború [az első világháború - a szerk.] a nagy diplomácia minden hagyományának végét jelenti, melynek legutolsó képviselője Bismarck volt. A későbbi nyomorúságos államférfiak egyike sem volt képes megérteni a tisztségéből adódó feladatokat és országa történeti helyzetét. Azóta már jó néhánynak közülük be kellett ismernie, hogy tanácstalanul és az önvédelem eszközétől megfosztva kergették bele az események forgatagába. Így múlt ki „Európa” mint tény, ostobán és értelmetlenül.
Magyarország és kilenc másik „új”1 tagállam szinte teljes politikai, és komoly társadalmi támogatottság birtokában lépett be az Európai Unióba húsz éve, az azóta eltelt időszakban pedig nagyjából minden újonnan érkező beletanult az intézmények működésébe. Ha másképp nem is, de úgy, hogy a korábban klasszikus külpolitikai témáknak számító uniós ügyek mindent meghatározó és felülíró belpolitikai témává lényegültek át.
Zárójel: érdekesség, hogy 2003. április 12-én a választásra jogosultak 38%-a szavazott az Európai Unióba történő belépésre, a népszavazás pedig csakis annak köszönhetően lett eredményes, hogy az Országgyűlés az érvényességi küszöböt — esetleges kínos helyzeteket elkerülendő — már az eggyel korábbi, 1997-es NATO-népszavazás előtt a választásra jogosultak 25%-ának egybehangzó válaszához kötötte. A végül beigazolódó alacsony részvétel miatt a korábbi (és a 2011 óta újra élő) szabályok alapján egyik népszavazás sem lett volna érvényes. A NATO-tagságra azonban majd’ 10 százalékkal többen voksoltak, mint hat évvel később az EU-tagságra. Ez azért érdekes, mert mintha össznépi szinten állt volna elő valamiféle tétovázás — még ha nemzetkarakterológiai nézőpontból, hírhedt egységteremtési képességeinket tekintve ezek az eredmények is komolynak mondhatók, amit az azóta végzett mérések is alátámasztanak. Zárójel bezárva.
A fejlesztéspolitikai érvek (miszerint az EU egy nagy, zseniális gazdasági monstrum, a felzárkózás receptjével a zsebében) megbízhatóan állják a sarat, van viszont velük egy apró bökkenő: ez sokkal inkább a múlt, mint a jelen gyakorlata. Történt ugyanis, hogy pont az előző bizottsági ciklusban sikerült gyógyíthatatlannak látszó sebeket ejteni a kölcsönös gazdasági pragmatizmus testén egy csíkosra mázolt, mázsás ideológiai pöröllyel. Úgy az eredmény, mint a lényeg szempontjából tökéletesen mindegy, hogy a kalapács nyelére a jogállamiság nemes(nek hangzó) jelszavát pingálták progresszívék, királykék tintával.
Ahogy Mateusz Morawiecki idézett szavaiból is kiviláglik: nincs az a gránitkemény szupermérföldkő, amit a „megfelelően európai” tagállami politikai erők hatalomba kerülése ne tudna egyik napról a másikra porrá zúzni. Mifelénk ezt inkább zsarolásnak hívják; igaz, nálunk jobban dívik az egyértelmű fogalmazás. Ami bizottsági elnöki verzióban kemény munka és határozott reformtörekvések, az valamiért sokkal inkább tűnik biankó csekknek, de bizonyára a mi készülékünkben van a hiba.
A fentebb már idézett írásban Maribor és Oulu, valamint Atlanta és Seattle összehasonlítása kapcsán viszont mintha csikorogna egynémely fogaskerék, mert komolyabb erők lapátkarjai dolgoznak az európai népesség uniform masszává dagasztásán, minthogy ennyivel el lehetne ütni a dolgot. Ha nem két csekély népességű tagállam két kisebb városát hasonlítjuk össze (Maribor Szlovéniában második mintegy százezer főnyi lakossággal, Oulu Finnországban negyedik kétszer ennyivel), hanem a három és fél milliós Seattle-től és a fél magyarországnyi Atlantáról még együtt is bőven elmaradó fővárosaikat, már távolról sem annyira egyértelmű a helyzet. Ha a méretarányosan hasonló washingtoni Spokane és georgia-i Athens lenne az összehasonlítás alapja, könnyebb lenne akár komoly lokális eltéréseket találni a nagy vízen túl is. A mélyebb rétegekben meghúzódó, globalista-uniformizáló lényeg ugyanakkor mégiscsak az, amit Schiffer András így mondott hajdanán: „Ugyanaz a zene, ugyanaz a csomagolás, ugyanaz a farmergatya és telefon. Amit fáziskéséssel ismertünk föl: a dolog nem hogy nem üdvözlendő folyamat, de kifejezetten riasztó válságjelenség.” A globalizáció ellen persze szintúgy kevéssé érdemes tiltakozni, lévén egy technológiai lehetőségeket követő természetes folyamat, viszont mostohatestvére, a globalizmus esetében már egészen más a helyzet.
A fáziskésés köt át minket a következő ponthoz, az ún. benézéshez. Az idézett írás szerint ugyanis „a brüsszeli gépezet (...) csúnyán benézi épp az LMBTQ-t, a migrációt és a háborút”. Nos, „benézési” helyzet számos ok folytán előállhat: jóindulatból, naivitásból, figyelmetlenségből, gondatlanságból, hanyagságból. Ám ha a tévedés már megtörtént, elvárható lenne az ekként történő mihamarabbi (f)elismerése és korrigálása. A Schiffer-interjú remek példája ennek, a jelenlegi uniós intézményi vezetés három említett témában tapasztalható évtizedes hozzáállása és teljesítménye meg kiváló ellenpéldája. Ezen mit sem változtat az, hogy választások előtt néhány héttel politikusok tömege hajlamos szavazatszerző megvilágosodást mímelni. A majd’ egy évtized alatt kiszenvedett migrációügyi semmi, a vallási dogmává emelt, értelmetlenül magunkra húzott woke ideológia (amelynek a csapágyasra hajtott LMBTQIA+ csak egyik, igaz kardinális összetevője a sok közül), valamint a permanens háborús hergelés nem egy tévedést követő önreflexiós folyamatról, sokkal inkább egy csakazértis-alapú politikai attitűdról árulkodik.
Beszédes, hogy a közelgő EP-választások előtt a Rassemblement National listáján előkelő helyen szerepel Fabrice Leggeri, aki 2015 és 2022 között a Frontexet, az európai határvédelmi ügynökséget vezette — és akinek szolgálat évei alatt meglehetősen teleszaladhatott a bocskora azzal, hogy gúzsba kötve2 kellett volna eredményeket felmutatnia. Mindezt ráadásul úgy, hogy eközben leendő munkahelyén a legszebb Komintern-hagyományokat megszégyenítve tapsolták percekig állva azt a Carola Racketét, aki arra épített fel jól jövedelmező karriert, hogy magát a morális felsőbbrendűség pózába vágva vegye semmibe a sokat emlegetett jogállam szabályait.
Apropó, morális felsőbbrendűség. Egy másik, sötétebb tónusú, realista reflexióban előkerülnek a vélt civilizációs felsőbbrendűség leereszkedő hangjai. Ezt a jelenséget mindenki tapasztalhatta, aki néhány óránál hosszabb időt töltött uniós intézmények környékén, és nem ért egyet hézagmentesen a globalista-progresszív katekizmussal. Az igazán szép, hogy főként azon nemzetek fiai és leányai hajlamosak a „megfelelő” gondolatvilágot másokon számonkérni, akik önképük szerint maradéktalanul levonták saját, XX. századi múltjukból a XXI. századra leginkább releváns következtetéseket. És mindeközben képtelenek észrevenni, hogy minél jobban megváltoztak, annál inkább ugyanolyanok.
Vannak továbbá azok a kommentárok, amelyek komoly tudás és tapasztalat birtokában adnak egy narratívát olvasóközönségük számára, és amelyek hangjainak szirén-mivoltát csakis azok tudják ekként azonosítani, akik ismerik a téma mélyszerkezetét. „Jó ideje úgy szokás leírni az EU-n belüli politikai küzdelmeket, mint a szuverenisták és a föderalisták harcát. Ám a valóság ennél bonyolultabb. Igazi föderalisták viszonylag kevesen vannak, a nagy európai pártok nem szuperállamot akarnak, hanem mindig újabb és újabb aktuális válságot próbálnak kezelni, és ehhez általában valamilyen közös szabályrendszer kell.” Nos, a valóság még ennél is bonyolultabb. Mert az tény és való, hogy az Európai Unió teljes népességéhez képest tényleg elenyészően kevesen vannak a föderalisták (erről ld. a Chatham House régi, de ma is aktuális elemzését), az uniós intézmények környékén viszont — vezetői szinten különösen — nagyítóval kell keresni a nem-föderalistákat. A nagy európai pártokat illetően pedig errefelé lehet tájékozódni, hogy amikor egy német politikus (több) Európáról beszél, mire is gondol.3 Vagy arról, hogy a föderalizmus mennyire volt jelen a „projekt” genezisénél. A szép emlékű nagy mulattató, Jean-Claude Juncker egykori szavaival élve: „Mindannyian tudjuk, mit kell tennünk, csak azt nem tudjuk, utána hogy választanak majd meg minket újra.”
E narratíva szerint „[a] lényeg az, hogy az EU-s hatásköri viták túlnyomó része a valóságban konkrét problémák kezeléséről, és nem ideológiai törekvésekről szól.” Bárcsak így lenne. Mindenki javát szolgálná, ha az uniós intézmények — különös tekintettel a Bizottságra — újra olyan témákkal és ügyekkel foglalkoznának, amelyekben szakértelmük és sok évtizedes tapasztalatuk alapján jók, erőfeszítéseik pedig a kölcsönös előnyök előmozdítására, nem pedig teljesen racionális indítványok agyonütésére, vagy az épp renitensnek nyilvánított tagok elleni boszorkányüldözésre irányulnának. Az utóbbi tíz év gyakorlata alapján azonban nem úgy látszik, hogy ebbe az irányba tartanánk.
A másik gond ezekkel az érvelésekkel az idősíkok összecsúsztatása, és az ok-okozat viszony felcserélése. A jelen mindig a múltból ered és táplálkozik, a történelmi folyamatok lassú, gleccserszerű tehetetlensége miatt pedig a jelenben hozott döntéseink következményei nem holnap, hanem évek, évtizedek múlva válnak csak láthatóvá. Igen, az Európai Unió továbbra is a földkerekség legjobb helye (ellenkező állítás csakis kellő perspektíva birtokában teendő), viszont ez mostani döntéseink ellenére, nem pedig azok miatt van így. A két alapproblémát, a folyamatos kiüresedést a szellem, illetve a 2008-as gazdasági mélyütést a reáliák világában évtizedes távlatban sem sikerült kezelni, miközben a világ többi része egyre inkább ellép mellettünk és tőlünk. Ezért tudott állandósulni az a problémahalmaz, ami a Bizottság hivatalos honlapján is lecsapódik, ahol az „egy kihívásokkal teli évtized” leírás került a 2010-es évek mellé. Ha egy pillanatra elmélázunk azon, vajon mi lesz majd a megfelelő jelző a húszas évek mellett ugyanezen az idővonalon, nem tapossák le egymás sarkát a pozitív gondolatok.
Maximálisan igaz, hogy Európa — úgy anyagi, mint főleg szellemi szempontból történő — elszegényítése szükségszerűen maga után vonja érdekérvényesítési képességeink csökkenését.4 Mert üzletelni mindenki akar, de kölcsönösségi alapon, azt pedig kevesen szeretik, ha a biznisz mellé ideológiai és/vagy életvezetési csomagok is járnak. Bármennyire is fáj egyeseknek, de be kell látni, hogy a gyarmatosítás kora lejárt és soha nem jön vissza, vagy legalábbis nem ugyanúgy: mert a történelem valóban ismétli, de sosem másolja önmagát. Ennek tükrében érdemes felismerni azt is, hogy a „geopolitikai Bizottság” koncepciója merő kudarc, ami nem kis mértékben súlyos személyzeti problémákra vezethető vissza. Illusztráció gyanánt érdemes itt rákeresni Josep Borrell kül- és biztonságpolitikai képviselő nevére és elolvasni, mit gondol a világ többi része rólunk; legfeljebb nem mondja ki mindenki ilyen nyíltan.
Röviden: igen az Európai Unióra, de a jelenlegi intézményi vezetés ideologikus attitűdje, és az abból burjánzó vadhajtások nélkül. Európai szuverenitás igen, de a szerződésekben lefektetett határkövek szerint és a maradék tagállami szuverenitásokkal együtt, nem azok kárára és ellenében. Ennek megfelelően a föderalizmust pedig egyszer s mindenkorra el kell felejteni — a harmadik birodalom is nagyon rossz ötlet volt, semmi szükség egy negyedik kísérletre. Változásra, arra viszont elemi szükség van. S hogy ennek a realitása mekkora, júniusban kiderül.
Sokat elmond a „közös” európai lét nehézségeiről, hogy e tagállamok még hosszú évek múltán is a „new Member States” eposzi jelzővel léteztek és ennek megfelelően is kezelték őket. A lényegi kérdéseket illetően azóta sem állt be különösebb változás ebben az attitűdben — az „új” tagállamoknak akkor lehet igazuk, ha hézagmentesen egyetértenek a „rangidősek” által már kitalált igazságokkal.
E gúzs sajtóbeli démonizációs, ötödikhadoszlop-funkcióját az imént hivatkozott euronews-cikk tankönyvi módon tárja elénk.
Persze adódik a kérdés, hogy aki saját bevallása szerint is egy „Európai Föderális Köztársaságért” harcol, az mennyiben tekinthető nem csupán németnek, de akárminek is. Európai démosz hiányában biztosan nem lesz európai értelemben vett (föderális) köztársaság, ami persze a híveket nem akadályozza meg abban, hogy harcoljanak érte, mint Loretta a szüléshez való jogáért. A Monty Python vonatkozó munkásságát mellesleg pont az Európai Parlament semmisítette meg az Úr 2021. évében, hiszen ha az abszurd humor a valóság részévé válik, azonnal és végérvényesen elveszíti humor-jellegét.
Kulcsmondatok: „Mi innen úgy csinálunk, mintha mindent jobban tudnánk”, illetve „Amikor az ideológia felülírja a gazdasági racionalitást, abból mi mindig rosszul jövünk ki.”