Szabad ország-e Nagy-Britannia?
Hé haver! Oszt' engedélyed arra a véleményre van-e?
— Ed West írása (ford.: Roger V. Edlington) —
Történelmi pillanathoz érkeztünk: asztalfiókunk első évfordulóján egy saját fordítású vendégszöveget közölhetünk, a szerző szíves engedélyével. Ed West brit író-újságíró az Unherd és a Catholic Herald korábbi főszerkesztő-helyettese, valamint a Daily Telegraph és a Spectator állandó szerzője. Legismertebb műve, A sokszínűség illúziója (2013) magyarul 2021-ben jelent meg az MCC Press gondozásában.
Elég idős vagyok ahhoz, hogy emlékezzek arra, amikor az „ez egy szabad ország” beszélgetésekben gyakran használt kifejezés volt. Ez volt a jellemző válasz, ha valaki engedélyt kért valamire, vagy ha megjegyzést fűzött valamilyen különcséghez. Leülhetek ide? Ez egy szabad ország. Szeretne kalóznak öltözve mászkálni az utcán? Nos, ez egy szabad ország.
Talán az öntudatos, szabadságszerető britek énképét tükrözte — ami legalábbis 1914 óta nem teljesen igaz —, de az is lehet, hogy a hidegháborús érzületből táplálkozott. Viszont az a helyzet, ami miatt legalább húsz éve nem hallottam ezt a kifejezést, talán azért állt elő, mert a benne foglalt állítás már rég nem igaz. Ha ez első blikkre egy pohár fenekét vizsgálgató konzervatív újságíró hisztérikus kirohanásának látszik, szedjünk csokorba néhány közelmúltbeli esetet illusztráció gyanánt.
Vegyük például egy Louise Distras nevű énekesnő történetét, akit a rendőrség letartóztatott, majd kihallgatta „transz-aktivista szélsőségesekről” tett megjegyzései miatt. A Daily Mail beszámolója szerint a rendőrök megjelentek a lakásánál, majd ujjlenyomatot és DNS-mintát vettek tőle.
Vagy azokét a nyugdíjas rendőrökét, akiket „sértő boomer-mémeknek” egy privát, „Old Boys Beer Meet”1 névre keresztelt WhatsApp-csoportban történt terjesztéséért ítéltek el. Az üzenetek állítólag túlságosan felháborítóak ahhoz, hogy a kényes közvélemény a saját szemével láthassa őket. Mázli, hogy a börtönt megúszták — egy kevésbé szerencsés brit állampolgár ugyanis húsz hét elzárást kapott, mert sértő vicceket tett közzé egy barátaival folytatott magáncsevegésben.
Vagy azt az esetet, amikor a rendőrség egy férfi otthonába érkezik, hogy letartóztassa egy facebookon közzétett videó miatt, amelyben a saját londoni szomszédságában palesztin zászlókat kitűző migránsokat kritizálja. Korábban sosem került összeütközésbe a törvénnyel, nem állt kapcsolatban szélsőséges csoportokkal vagy politikai irányzatokkal sem.
Vagy amikor Edinburgh-ban rendőrök bukkantak fel egy szülő otthonában, aki panaszt tett gyermeke iskolájában, amiért az „engedélyezte, hogy egy tanár a saját gender-ideológiáját rákényszerítse egy kisgyerekekből álló osztályra”.
Vagy a tinédzserét, akit azért vontak eljárás alá, mert egy halott barátja előtt tisztelegve instagramján közzétette egy rapszám szövegét, amiben történetesen szerepel „az N-betűs szó”. Az amúgy Asperger-szindrómás, 18 éves lány nyolchetes házi őrizetet kapott, ami alatt elektronikus nyomkövetőt kellett viselnie.
Esetleg a konzervatív képviselőét, akit rasszista motivációjú rendbontás szabálysértésében találtak bűnösnek és szabtak ki rá 600 font bírságot, mert azt mondta egy aktivistának, hogy „menjen vissza Bahreinbe”.
Vagy azét a Newcastle United-szurkolóét, akit több, mint két szezonra tiltott ki a klub, mert egy tweetben azt állította, hogy a transz-ideológia káros. Ez akár a klub belső ügye is lehetne — elvégre egy szaúdi tulajdonban álló Premier League-csapat legalább őszintén állást foglalhat a progresszív politikával kapcsolatban —, csakhogy ennek az ügynek is rendőrségi kihallgatás lett a vége.2
Vagy azét a nőét, aki szintén a rendőrségi kihallgatás örömeit élvezhette, miután lefényképezett egy transzpride-plakátra ragasztott matricát,3 amit a rendőrség „bűncselekményként nem minősülő gyűlölet-incidens”4-ként regisztrált.
Vagy a gyűlölet-bűncselekmény gyanúja miatt letartóztatott konzervatív önkormányzati képviselőét. Neki az volt a bűne, hogy re-tweetelt egy olyan videót, ami a rendőrséget kritizálta egy keresztény utcai prédikátorral való bánásmód miatt.
Netán az autizmussal élő tinédzserét, akit azért tartóztattak le, mert azt mondta egy rendőrnőnek, hogy úgy néz ki, mint az ő „leszbikus bébiszittere”.
Ismerős lehet még a „csendes ima” kérdése, ahol a rendőrség az abortusz-pufferzónák közelében imádkozó keresztények, köztük egy katolikus pap ellen nyomoz. Ez a kérdés kétségtelenül kevésbé egyértelmű, mint az online kommentárok miatt letartóztatottaké, mivel egy méltányolható érvelés szerint ez potenciálisan kárt okozhat kiszolgáltatott helyzetben lévő nőknek — ettől függetlenül igaz, hogy a hatóságok ezekben az ügyekben lényegében gondolatolvasó tevékenységet végeznek.
Az egyének egy része, akikre ezen illiberális törvények szigora lesújtott, kétségkívül nagyon kellemetlen, vagy egyenesen idióta. Például a három hónap börtönbüntetésre ítélt északír férfi, aki az ítélet szerint „gyomorforgató módon sértő” animációt tett közzé egy gyilkosság áldozatáról — állítása szerint azt remélve, hogy az „feldobja a hangulatot”. Vagy az a férfi, akit azután ítéltek el, hogy közzétett egy groteszk, házi készítésű makett-videót a Grenfell Tower-ről. Szörnyű, bizarr dolgok ezek, de vajon tényleg büntetőeljárást, hovatovább börtönt érdemlőek?
Egyszóval kijelenthető: nem, Nagy-Britannia nem szabad ország. És érdemes elgondolkodni kissé azon is, hogy ez a tény miért nem vált ki nagyobb, általános aggodalmat az emberekben.
Illusztrálandó az aránytalanságot: a fent említett hat nyugdíjas rendőr (az Old Boys Beer Meet tagjai) ugyanolyan büntetést kapott, mint egy tanár, akinél 11 500 szeméremsértő képet találtak. 2022 júniusában négy hónapos börtönbüntetésre ítéltek egy férfit (mellesleg szintén egykori rendőrt), mert egy privát WhatsApp-csevegésben kigúnyolta George Floydot — történt mindez alig pár nappal azután, hogy két személy annak ellenére úszta meg a börtönt, hogy úgy megvertek egy velük semmiféle kapcsolatban nem álló 20 éves férfit, hogy hetekig inteztív kezelésre szorult, a koponyája egy részét pedig el kellett távolítani.5 Amint azt a brit bűnügyfigyelő sorozatommal is próbálom bemutatni: erőszakos elkövetők rutinszerűen nagyon rövid és enyhe büntetéseket kapnak, vagy egyáltalán nem is kerülnek börtönbe.
Igazság szerint szinte bármelyik brit város központjában sétálva azt láthatjuk, hogy a piti bűnözés büntetlen marad, ami éles ellentétben áll a beszédre vonatkozó drákói fellépéssel. A Belügyminisztérium közvetlen környezetében simán láthatunk fényes nappal különféle kemény drogokat fogyasztó embereket. Ez nem más, mint egy jól bejáratott anarcho-diktatúra.
A jelenlegi állapotok nagyrészt a 2003-as kommunikációs törvény 127. szakaszának köszönhetőek, amely rendkívül szigorú korlátozásokkal él a szólásszabadságra vonatkozóan. A liberális Economist nemrég így panaszkodott e törvény miatt:
„Egy olyan kormány számára, amely a szólásszabadság védelmezőjeként állítja be magát, ez sajnálatos dolog. A konzervatív miniszterek kétségbeeshetnek az »eltörléskultúra« vagy a cenzorhajlamú diákok túlkapásai miatt. Mégis, amikor valami sokkal alapvetőbb dologról van szó — annak korlátozásáról, hogy az állam bebörtönözheti azt, aki képtelen lakatot tenni a szájára —, a kormány gond nélkül fenntartja a mélyen illiberális status quót.”
Illiberális status quo az is, amelynek csak bizonyos véleményeket szokása büntetni. Eltekintve attól a glasgow-i férfitól, akit a Tom kapitányról szóló tweetje miatt ítéltek el, az esetek túlnyomó többségében úgy fest, hogy olyan emberekről van szó, akik megsértették a progresszív normákat, vagy akiket a progresszív koalíció ellenségeinek tartanak. Míg a nemi hovatartozással kapcsolatos uralkodó hiedelmeket megkérdőjelező középkorú nőket rendőrök keresik fel, futballszurkolókat pedig a legkisebb vétség miatt is letartóztatnak, dzsihádot hirdető szélsőséges imámok simán boldogulnak.
Úgy látszik, a törvény nem kezel minden csoportot egyformán. A hat nyugdíjas rendőr esete után Laurie Wastell a Critic-ben megjegyezte:
„ugyanez a bíró tárgyalta »Sarah Jane Baker«, egy transznő (azaz biológiai férfi) ügyét is, akit gyilkossági kísérletért, emberrablásért és kínzásért kiszabott életfogytiglani börtönbüntetéséből feltételes szabadságra bocsátott. Júliusban Baker így szólt egy transzaktivistákból álló közönségnek Londonban: »Ha TERF-öt látsz, vágd pofán.«6 Szöges ellentétben Chadwell papagájokról szóló boomer mémjével, ezt nyilvános helyen mondta egy erőszakos bűnöző egy olyan szélsőséges mozgalom bátorítása végett, amely a múltban többször is erőszakosan lépett fel állítólagos »TERF-ök« — azaz genderkritikus feministák, jellemzően nők — ellen. Ikram bíró mindazonáltal úgy döntött, hogy ez nem gyűlöletbeszéd, sőt, olybá tűnt, támogatja az aznapi Trans+ Pride felvonulást, amikor elfogadta azt az érvet, hogy a vádlott »csupán nagyobb nyilvánosságot akart szerezni az ügyének«.
Mindez épp elég rossz lenne akkor is, ha Ikram kivétel lenne, de úgy ő személy szerint, mint az elképzelései mélyen beágyazódtak a brit igazságszolgáltatásba. A 2022-es újévi ünnepségen Boris Johnson a Brit Birodalmi Rend (CBE) parancsnoki fokozatával tüntette ki »az igazságszolgáltatás sokszínűségért végzett szolgálatai elismeréseként«. És Ikram az Equal Treatment Bench Book, az Egyesült Királyság igazságszolgáltatási sokszínűségi útmutatásának szerzői közé tartozik, amely az identitáspolitika számos központi tételét alkalmazza, mint például a »rendszerszerű« vagy »strukturális« rasszizmus, »tudattalan elfogultság« és »mikroagresszió«. Ez az ideológia, amely szerint az egyéneket velük született tulajdonságaik alapján kell előnyben vagy hátrányban részesíteni, szöges ellentétben áll a törvény előtti egyenlő bánásmód alapvető jogelvével.”
Rod Dreher Hazugság nélkül élni című művéről írt recenziójában Niall Gooch a „puha totalitarizmust” olyan állapotként jellemezte, ahol
„az interperszonális szabadságjogok — amelyek a szexuális önkifejezéshez és önmeghatározáshoz, az egyén által önmaga számára létrehozott énképhez való hasonuláshoz kapcsolódnak — szentek, míg a vélemény, a gondolat, a gyülekezés és a vita régimódi, konkrét szabadságjogai szabad prédák. Ez Philip Rieff »terapeuta-diadala«, ahol az állam megóv minket az elutasítástól, a kihívásoktól és a kritikától — akkor is, ha ez egyidejűleg valódi szabadságjogok lerombolását jelenti.”
A régimódi, konkrét szabadságjogok sokkal fontosabbak, mint a szexuális vagy kulturális identitás „szent” ügyei, mégis ritkán kerülnek szóba a liberális demokrácia egészségéről szóló szélesebb körű társadalmi vitákban. Alig telik el hét, hogy a kormányt ne hasonlítsák a náci Németországhoz, ugyanakkor viszonylag kevés az aggodalom valódi szabadságot jelentő dolgok ügyében.
Richard Hanania írt arról, hogy a Freedom House-hoz hasonló civil szervezetek által használt szabadságindexek torzítottak és értéktelenek voltak, mivel sokkal inkább foglalkoztak ezekkel az interperszonális privilégiumokkal, mint a tényleges, konkrét szabadságjogokkal. A legtöbb ember számára egyszerűen az számít, hogy kinek az oldalán állsz, és magától értetődőnek veszik, hogy egy jobboldali európai rendszer teljes mértékben elítélendő még akkor is, ha egyébként a rendőrség az aktuális divatnak nem megfelelő véleménynyilvánítás miatt zaklat állampolgárokat.
Anarcho-diktatúránkat még inkább illiberálissá teszi, hogy senki sem lehet teljesen biztos, pontosan melyek azok a nem divatos vélemények, amelyeket állami beavatkozásra érdemesnek tartanak. Az elmúlt években az erkölcsi normák olyan hirtelen változtak meg, hogy az emberek könnyen bajba kerülhetnek olyan kijelentésekért, amelyek tíz évvel ezelőtt még teljesen általánosak voltak. Sok esetben talán nem is tudnak arról az íratlan szabályról, ami szerint egy efféle vélemény ma már a tiltott kategóriába tartozik, és azt gyanítom, nem véletlen, hogy az új zsarnokság által tetten ért egyének között oly sokan vannak az autizmussal élők.
Ha a szabadságjogaink csorbulnak, mindannyian veszítünk. A szólás és az egyesülés szabadsága a liberalizmus messze legfontosabb alapkövei, és az elmúlt évtizedekben az identitáspolitikának köszönhetően mindkettő erősen hanyatlásnak indult. Akár azt is mondhatnánk, hogy ezen szabadságjog-alapkövek összeegyeztethetetlenek azzal a mára mindenhatóvá vált világnézettel, amely „deviáns” véleménynyilvánítás esetén a rendőrséget minden további nélkül az állampolgárok nyakára küldi.
Végül is, ez nem egy szabad ország.
Szabad fordításban „Öregfiúk Virtuális Sörözője”.
Érdemes elolvasni a rendőrségi jegyzőkönyvet — az abszurd humor tényleg halott, ilyet a Monty Python egész biztosan soha nem tudott volna kitalálni. (a ford.)
A matrica egyébiránt a felháborító, extremista nézeteket tükröző „Keep Males Out of Women-Only Spaces” (Kifelé a Férfiakkal a Nőknek Fenntartott Helyiségekből) üzenetet hordozta. (a ford.)
A West Yorkshire-i rendőrség honlapja szerint ebbe az igazán parádés nevű kategóriába tartozik „minden olyan, bűncselekménynek nem minősülő incidens, amelynek motivációja az áldozat, vagy bármely más személy szerint ellenséges indulat, vagy előítélet”. Úgyhogy csak óvatosan a csúnya nézésekkel, nem kellő körültekintéssel kivitelezett sóhajtásokkal és jelentőségteljes levegővételekkel. (a ford.)
Nehéz nem felfigyelni egy érdekes, kifordított rasszizmus-szálra: az elkövetőket ugyanis Uzair Bhatti-nak és Mohammed Aseeb Ali-nak hívják, akik a bíró szerint „börtönbüntetés esetén elveszíthetik az állásukat, valamint nem jelentenek veszélyt a társadalomra”. Hasonló érvek a másik esetben nem kerültek elő — igaz, ott az elkövetőt James Watts-nak hívták. (a ford.)
Az eredetileg használt kifejezés némileg erősebb és offenzívabb volt, ezért a tükörfordítástól eltekintünk. Progresszív identitáspolitikai ügyekben és kellően felvilágosult körökben — szerencséjükre — kevéssé járatos olvasóink számára: a TERF a „trans-exclusive radical feminist”, azaz a transzokat „kirekesztő”, radikálisnak bélyegzett feministák gúnyneve. (a ford.)