A büszkeség természetéről
...avagy az írástudók árulása
Bár még nincs június, ami posztmodern „hagyományaink” szerint önmagában büszkeségre, hovatovább büszkülésre ad okot, érdemes lehet pár gondolat erejéig elmélázni a büszkeség természetéről.
Mindig is rendkívül érdekesnek találtam a (teljesen mindegy, melyik) beszélt nyelv plasztikus természetét, ami folyamatos reakcióban van az őt körülvevő valósággal, reagál és reflektál rá, ezáltal alakítja, vagy akár — ha arról van szó és az a cél — rejtjelezi is önmagát. Egészen pazar példa a londoni argóból önálló életre kelt cockney dialektus elképesztő kreativitásról tanúbizonyságot tevő alfaja, a cockney rhyming slang, aminek elsődleges célja volt ez a rejtjelezés azért, hogy a Twist Olivérből ismert kora újkori, meglehetősen kaotikus viszonyok között a közeg (általános és egyenruhás értelemben egyaránt) ne értse a tolvajok és egyéb fél- és alvilági elemek által beszélt, felettébb gyakorlatias nyelvet. Innen a „tolvajnyelv” kifejezés.
A cockney rhyming slang lényege, hogy rövid, kétsoros versikék használatával kódol szavakat, ahol a második sort mindig a „rhymes with” vezeti fel, hogy aztán a nem rímelő szóra cserélje az eredeti mondatban helyettesítendőt, ezáltal egy látszólag értelmetlen, beavatott másik fél számára ugyanakkor mégis teljesen egyértelmű jelentéstartalom kerekedik eredményként. Lássuk ennek működését a gyakorlatban egy klasszikus példán: azt akarjuk mondani, hogy lementünk a lépcsőn, de ezt nem akarjuk a környezet tudomására hozni. És mivel
Apples and pears
Rhymes with stairs,
így lesz behelyettesítéssel
I went down the apples.
A közeg meg csak kapkodhatja a fejét, legalábbis addig, amíg bele nem tanul — manapság már komplett szótárak állnak az érdeklődők, vagy csupán szórakozni vágyók rendelkezésére, a kreativitás pedig végtelen számú további kombinációt tesz lehetővé. Egy igazán szórakoztató példán, az Ocean’s 11 Basherén keresztül bemutatva azt, amikor már szervesedésről beszélhetünk és a nyelvhasználó feltételezi, hogy mindenki érti az argót:
Ha magabiztos angoltudás birtokában sem értettek egy árva szót sem elsőre az iméntiekből, legyenek nyugodtak: a hiba nem az Önök készülékében van. Íme a megoldókulcs:
So unless we intend to do this job in Reno, we’re in barney.
(tíz értetlenkedő nézés)
Barney rubble!
(tíz értetlenkedő nézés)
Trouble!
S hogy miért? Hát mert
Barney rubble
Rhymes with trouble.
A példa természetesen kiragadott és extrém, mégis általános érvénnyel állapítható meg, hogy bármely beszélt nyelv végtelenül plasztikusan, kreatívan és játékosan csavargatható-tekergethető, a szavak pedig e folyamatnak köszönhetően akár olyan jelentésmódosuláson is átmehetnek, aminek köszönhetően korábbi értelmük módosul, más árnyalatot, vagy akár jelentést is kap. Édes anyanyelvünkben pontosan ilyen szó a büszkeség. A jelenség ráadásul nem csupán nyelvi, hanem bármely egyéb kommunikációs eszközök használatánál is gyakran előfordul, ahogy korábban is láthattuk e hasábokon a szimbólumok példáján.
A büszkeség vizsgálatához két forrást hívunk segítségül: egyfelől Aurelius Augustinus Hipponensist, ismertebb nevén Szent Ágostont, Hippó püspökét, a korai nyugati kereszténység meghatározó gondolkodóját, másfelől pedig David Finchert, a Se7en (Hetedik) c. 1995-ös kult-thriller rendezőjét. Előbbi Vallomások című művében gazdagon értekezett a bűn természetéről és benne a büszkeség különféle rétegeiről, míg utóbbi alkotásában a Kevin Spacey parádés alakításával megformált sorozatgyilkos a hét főbűnt teszi ámokfutása beteges koncepciójává.
Első látásra furcsa lehet a pride látványa ilyen kontextusban, hiszen a progresszív fősodor annyira agyunkba égette már a szó új, „innovatív”, színes-szagos és főleg egyértelműen pozitív konnotációjú jelentését, mintha legalábbis egy rhyming slang-versikét gyártott volna belőle egy ponton valaki. Ahogy másutt már megírták, ez egy közkeletű félreértés, valamint — akár véletlen, akár szándékolt — leiterjakab eredménye, lévén a pride az eredeti angolban többjelentésű szó, mint mifelénk az adó, a zebra, a körte, vagy a daru. Ha kissé jobban szétnézünk a lehetséges jelentések háza táján, érdekes eredményre bukkanhatunk: két, magyarul inkább pozitív jelentéstartalmúnak mondható, bár erősen kontextusfüggő szó (büszkeség, önérzet1) mellett csak úgy sorjáznak a határozottan és egyértelműen erős negatív töltéssel rendelkezők. Kevélység, gőg, dölyf(össég), arrogancia, kérkedés, pökhendiség, önhittség, önteltség, dicsekvés — széles és gazdag tárháza ez egy nem igazán szimpatikus egyént leíró személyiségjegyeknek.
Ezen a ponton térjünk át Szent Ágostonhoz, aki korai szellemi elődéhez, Tertullianushoz hasonlóan sokat és bőségesen értekezett a bűn természetéről. A nyugati keresztény teológusok-filozófusok közül a Szent Ágostonhoz hasonlóan észak-afrikai illetőségű (egészen pontosan karthágói) és számos kérdésben hasonlóan gondolkodó Tertullianus volt az első, aki először szólt a bűnök hetes klasszifikációjáról: kapzsiság, harag, irigység, bujaság, falánkság, lustaság és — khm — büszkeség.
A Vallomások Ötödik könyvének III. fejezete ezt az alcímet viseli: Faustus manicheus püspökkel megismerkedik. Szól a tudósok elvakult gőgjéről, ahol így értekezik a büszkeség természetéről:
Mivel temérdek bölcseleti könyvet olvastam és sokat megtartottam emlékezetemben, egyet-mást ebből egybevetettem a szószátyár manicheus-mesékkel s bizony érdemesebbnek találtam a bölcselők tudományát, akik értelmük erejével behatoltak ugyan a világ és természet rejtelmeibe, de a teremtőt nem tudták megtalálni. Mert fölséges vagy, Uram, és megtekinted az alázatosokat, a büszkéket ellenben csak messziről szemléled. Nem is közelítesz, csak az alázatos szívekhez s a kevélyek semmiképpen meg nem találnak, még ha feszegető tudományuk akkora is, hogy megszámlálják a csillagokat és a homokot, megmérik a csillagok birodalmát és kifürkészik az égitestek útjait.2
A gőg és a tudomány egymáshoz való viszonyáról, valamint a lehetséges következményekről szintén esett már e helyütt is egynéhány szó, de elegendő lehet fellapozni ezügyben kedvenc Tragédiánk tizenkettedik színét, a hírhedt falansztert is, ahol a Tudós karaktere a jelenség tökéletes megszemélyesítése.
Büszkének lenni alapvetően nem hangzik rosszul — csak szokás szerint itt is van apróbetűs rész, ráadásul nem is rövid. A központi kérdés pedig, hogy tulajdonképpen mire is? Ha valami temérdek befektetett munkával, nehezen elért eredményre vagy teljesítményre, aminek köszönhetően önmagunkat győztük le, haladtuk meg;3 netán valaki másra, az teljesen más, mint amikor saját irányba fordul, esetleg valamiféle veleszületett tulajdonságot, sajátosságot tesz tárgyául a büszkeség. Előbbi eset hordozhat egyértelműen pozitív jelentést, amit rengetegen személyesen is átélhetettek például szülőként gyermekük egy fontos életeseménye, egy világraszóló sportsiker, vagy bármely, önmagukkal szemben támasztott kihívásnak való megfelelés kapcsán. Utóbbi azonban sokkal inkább a görög-római mitológiából ismert Narkisszosz-Narcissus, a nárcizmus névadójának történetéhez visz minket közelebb (ami egyben arra is rávilágít, hogy távolról sem csupán keresztény teológiai szemszögből fontos kérdésről van szó, hiszen az már jóval a kereszténység megjelenése előtt is foglalkoztatta az antikvitás gondolkodóit).
Szent Ágoston, az ókeresztény tanítók, majd a skolasztikáig nyúló utódaik a kevélységet (büszkeséget) tartották a hét főbűn legsúlyosabbikának egyrészt azért, mert az összes többi eredőjének és hátterében állónak vélték, másrészt pedig azért, mert általa a gyarló ember Isten fölé helyezi magát. Innen ered a fogalom latin neve, a superbia, aminek talán „felsőbbrendűség-tudat” lenne a legpontosabb fordítása, de igazából nem is nagyon szükséges fordításhoz folyamodni, elegendő megnézni az ógörög eredetit — ami nem más, mint a hübrisz —, hogy helyükre kerüljenek a dolgok.
Az átkeretezés, illetve a szavak jelentésének megváltoztatása még közösségi-populáris, „alulról jövő kezdeményezésként” kivitelezve sem egyszerű feladat, ahogy azt a rhyming slang példáján keresztül is láthattuk. Különösen igaz ez akadémikus-normatív, felülről történő beavatkozás esetében — aki nem hiszi, kérdezze meg erről Kazinczy Ferencet és neológus társait. Ezért is van — a XX. század viharos technológiai és történelmi fejleményei után és tükrében különösen — önmagán túlmutató szerepe az értelmiségnek, valamint az önmagát gyakran Narkisszoszként csodáló médiának ebben az egyenletben. Babits Mihály Julien Benda azonos című vitairatáról szóló, 1928-ben a Nyugat hasábjain megjelent tanulmányában ezt úgy ragadja meg, hogy
[a] Kor lelkét az írástudókban kell keresni.4
Azt is tudjuk, hogy aki a korszellemmel házasodik, hamar megözvegyül — persze általában és jellemzően ezen özvegyeket nem túl sok minden szokta visszatartani egy újabb frigytől, hiszen az ideológia cserélődhet ugyan, a (vazallusi) attitűd sokkal stabilabb és biztosabb. Babitscsal egyetértőleg állapíthatjuk meg, hogy kifejezetten mérgező tud lenni az az elegy, ami a labilis alapok és az ezzel fordítottan arányos önbizalom keverékéből képes kialakulni:
Vagy hiszel az abszolút igazságban, vagy nem. Ha nem hiszel benne: mi jogon károsítod meg a világot, az igazsághoz való hűségedre hivatkozva, melynek egyetlen ismérve a haszon? Nem ellentmondás-e ez? A régimódi, katolikus Igazság kétségkívül hasznosabb az emberi kultúrában, mint ez az újfajta, mindennek alapjait megingató, pragmatista vallás.5
Ha újra végigpásztázunk a szótári jelentéseken, több olyan is szemet szúrhat,6 amelyeket kellően leírónak érezhetünk erre az érzelmi-világnézeti keverékre. És hol volt még 1928-ban a posztmodern és hova lett azóta a pragmatizmus… Egyedül talán csak a mindennek-alapjait-megingatás maradt, mint közös halmaz.
És akkor arról még nem is szóltunk, hogy mindemellett vannak, akik szeretnék nagyon is materiális javakká konvertálni ezt a csodálatos el- és befogadó közösséget és érzést; őket nyugodtan nevezhetjük a hübrisz vámszedőinek.
Végül Szent Ágostonhoz visszatérve: a mindenféle partikuláris területekről a mainstream kellős közepébe történő, egyre erőszakosabb-követelőzőbb nyomulásra is találhatunk magyarázatot már az ókor végéről is, hiszen keveset veszített aktualitásából az az egyszerű sor, miszerint
a gőg a méltóság külső formájában szeret megjelenni.7
Azért érdemes időről időre visszanyúlni a klasszikusokhoz és az alapokhoz, hogy az írástudók árulása közepette is megőrizhessük azokat az évszázadok alatt kikristályosodott tudáselemeket, amelyek megtarthatnak minket, hogy ne rántson el bennünket a Semmi sodra.
A kontextus fontosságának kiváló illusztrációjaként felidézhetjük egyik meghatározó abszurdhumor-ügyi filmélményünket — ugye, mennyire nem egyértelmű?
I.m. 57. o. (kiemelések: Roger V. Edlington)
Például valaki, aki életében korábban sosem sportolt, eldönti, hogy lefut egy maratont és hosszú, szívós munkával el is éri ezt a célt. Vagy a diák, aki egy nehéz matekpéldával szembesülve nem a megfutamodást és a könyv-füzet sarokba hajítását választja, hanem addig-addig vesződik vele, amíg csak összejön a megoldás.
Babits Mihály: Az írástudók árulása, Nyugat, 1928/18.
Uo. 17.
Pl. arrogancia, gőgösség, önhittség, önteltség.
I.m. 28. o.