Tavalyi hó
Tavalyi hó
...avagy kirándulások Krúdy Gyulával az erénylóbálás mocsárvidékére
Herceg, ne gondolj napra, évre,
hol vannak ők, ne kérdje szó;
felel a refrén, visszakérdve:
de hol van a tavalyi hó?!
François Villon: Ballada a hajdani hölgyekről (részlet) — Szabó Lőrinc fordítása
Mai mottónkat Villon adja, aki az eredeti címmel (Ballade des dames du temps jadis) azonmód andalító muzsikát húz fülünkbe, refrénjének szállóigévé vált sorával (Mais où sont les neiges d'antan!) pedig viszonylag könnyű dolga volt Szabó Lőrincnek. Idegenvezetőnk viszont Krúdy Gyula lesz, aki vörös postakocsin1 kalauzol minket ingoványos tájakra, ahol minden zsombék süppedős és szinte minden harmadik elnyelni is képes a felnőtt embert, hogy aztán legjobb esetben úgy menekülhessünk ki a ragacsos, fekete halál torkából, mint az Apocalypto főhőse:
Lássuk hát, hol talál össze Rezeda Kázmér szecessziós világa a XXI. század húszas éveinek jelenével:
Olykor vendégük is volt a kis Bonifácz Béla személyében, aki hosszadalmas kóborlások után, gyalog, vonaton, tutajon a Dnyeperen Dideri-Dir leányaival hazaérkezett Szibériából. Tuberkulózist és Buddha imádatát hozta a földgolyó túlsó feléről. Egy hétig tehervonaton juhokkal, lompos lovacskákkal és buddhista papokkal utazott Bonifácz Béla kirándulása alatt valahol a kínai határon, ahol kozák helyőrségek voltak, és a leányok magyar csikóstáncot lejtettek az unatkozó tisztek mulattatására. A tehervonaton Béla megtért, kínai imádságot tanult, és Budára érkezve azon mesterkedett, hogy Buddhának új híveket szerezzen ebben az országban, ahol az igazi öreg Istent sem imádják már elegendően.
Ejnye, ez a mese is hogy megváltozott, mondhatnánk mi is első blikkre Piroska farkasával. A felszínt jobban megkapargatva viszont már több hasonlóság, mint különbség tolakszik elénk: a földgolyó nagy vizek által elválasztott túlsó fele stimmel, csak az irány nem. A tuberkolózist felváltotta ugyan a különféle függőségek, szerhasználatok és mentális kórképek kavalkádja, a messzi tájakról értelmetlenül importált problémahalmazok analógiájaként mégis tökéletesen megáll. És bár a XXI. század európai jelene buddhizmust legfeljebb nyomokban és lebutítva tartalmaz, a bráhminkodást céltételézésként alkalmazó importőri attitűd már kísérteties hasonlóságokat mutat. Nem is beszélve az új hívek (be)szer(ve)zésének örök neofita szándékáról, valamint az öreg Isten imádatának korrajzáról. De haladjunk tovább:
Igen gyakran mutatkozott a tavalyi divat a Budán sétáló hölgyek ruházatán, sőt általában mindnyájan olyanformák voltak, mintha az „Elhagyott menyecske” neve alatt ismerkedtek volna az apróhirdetések között. Ott ment a molett az ismerőse oldalán, a „vidéki szőke asszony” és az „első lépés”. Olykor feltűnő, máskor divatjamúlt ruháikban olyanformán illegették magukat az elszántan kifestett bajuszú gavallérok karján, mintha még sohasem jártak volna Budán, a Vérmező tájékán, midőn az apróhirdetés útján ebben megállapodtak.
Közeledünk. A divat ugyanis nem csupán öltözködésünkben, de a külvilág felé mutatott bármely megnyilvánulásunkban megjelenik, hatása alól pedig — súlyos agorafóbok és szociopaták kivételével — teljesen senki sem vonhatja ki magát, legfeljebb úgymond diktálja a divatot (vagy legalábbis elhiteti magával, hogy így tesz). Ehhez szükség van valamelyest önálló gondolkodásra, bátorságra és az ellenvélemény ignorálásának képességére, az viszont már egy másik szint, amikor fordul az irány, valahogy így:
Persze ez is tribute, ha úgy tetszik, divatos reflexió. A konformizmus és a nonkonformizmus duettje pedig olyan, mint Karinthy álombéli, egymással játszó két macskája — mindig a csoportnorma által kialakított közeg határozza meg ugyanúgy, mint Marx esetében lét a tudatot. Egészen eltérő formát ölthet a lázadás természete egy amish, vagy ultraortodox zsidó közösségben, mint egy kaliforniai poliamor-kommunában, netán egy motoros bandában. Vagy történetesen a XXI. század sok szempontból meghasonlott, erőteljes spengleri jegyeket mutató európai jelenében. Senki sem lehet próféta a saját hazájában, viszont mindenki csakis a saját közegében lehet igazán lázadó.
A divat ugyanakkor egyáltalán nem megvetendő, főleg nem lebecsülendő, hiszen aki képes a társadalmi konvenciók, csoportnormák elfogadhatósági kereteinek meghatározására, azé a (láthatatlan) hatalom. Méghozzá olyan hatalom, ami sok egyéb társadalmi eszköznél (oktatásnál, jognál, akár még kultúránál is) erősebb hatást tud gyakorolni az egyénre.
– Helyben vagyunk! – szólt Bonifácz Béla, és leugrott a bakról.
Emlékszünk még arra az elmevírusra, ami közvetlenül George Floyd szentté avatása után tarolta le a művelt nyugatot? Nem magára a BLM-re gondolunk, hanem arra a térdel(tet)ősdire, amely szépen hangzó elvek sportpályákon való megjelenítését volt hivatott szolgálni, és ami bizonyára rengeteg pozitív változást hozott, csak ezekről nem értesültünk. És ami odáig fajult, hogy nemzetközi mérkőzések kapcsán a legmagasabb szintről hangzottak el politikai állítások arról, hogy kell, vagy nem kell, vagy hogy aki elutasítja, az miért elvetemült, a történelem rossz oldalán álló ember.
Aztán jött a tavalyihó-effektus, akadtak fontosabb dolgok és az egész téma menedzselését átvette az Üvöltő Halak Vegyeskórusa. Kiment a divatból mintegy, és már távolról sem volt olyan menő a tavalyi (no pláne tavalyelőtti) szabású ruhában megjelenni úri társaságban. Annál pedig nincs beszédesebb és kínosabb, amikor maga a divatdiktátor cserél kollekciót, de erről az önálló akarattal és stílussal nem rendelkező követőjét elfelejti értesíteni:
A posztmodern gesztuspolitika öncélúságát és ekként értelmetlenségét talán nem kell fejtegetni, hiszen erényes ember sohasem kérkedik, mert tudja, hogy csak visszatetszést keltene. Szent Miklós se véletlenül teljes titokban ajándékozta meg a gyermekeket, nem pedig Myra főterére kiállva, jótékonyságát a helyiek arcába tolva. A világ legjobban fizetett emberei közé tartozó sportolók szerződésébe foglalni egy identitáspolitikai, semmibe sem kerülő gesztust és azt érvényesíttetni persze sokkal könnyebb, mint érdemben tenni is valamit. Sokat elárul az állítólagos bűntudat őszinteségéről, hogy a szép szavak ellenére a British Museum (és számos társa) műkincs-visszaszolgáltatási programjának gépezetéből aligha holnap fognak kifogyni a homokszemek2 — igaz, ott az erénylóbálás mellé szükségszerűen társul egy kellemetlenül vaskos számla is.
Rezeda úr megsimogatta a homlokát.
– Én mindig azt véltem nagyságodról – szólt elfojtott hangon –, hogy költői lelkületű teremtés. Íme, sokkal prózaibb, mint hittem volna.
Hej, de még mennyire. Adjuk át a szót valakinek, aki az imént említett erénylóbálósdit testközelből volt kénytelen átélni:
Ez a szekunder szégyenérzetet keltő nyökögés3 a kognitív disszonancia au premier plan elénk táruló következménye. Minden jobb sorsra érdemes, a józan ésszel még reflexív viszonyban álló ember fejében lejátszódhat ez, amikor „tétovázik benne a valóság”, de mégis el kell ismételnie az aktuális divatirányzat — jelen esetben a progresszivizmus/woke — kiskátéjának abszurd hittételeit.
A „we do it to try to educate” mondattöredék pedig tökéletes tömörséggel ötvözi a hübrisz-alapú társadalmi énkép és a szabadság hiányának mérgező keverékét. Sikerült szarva közt a tőgyit eltalálni, hiszen ez egészen pontosan ugyanaz a probléma, ami már háromszáz évvel ezelőtt is volt.
Mi mindig mindenről elkésünk — mondta volt Ady, ám álom, siker, rév, nyugalom és ölelés mellé nem tett oda egyebet. Így aztán csak saját hatáskörben előadott morfondírozással tehetjük hozzá: bizony vannak olyan fogalmak és események, melyek esetében kifejezetten hasznos lehet a késés. Pelikán József a megmondhatója, mennyire.
A szabadság legtermékenyebb tenyészterületei a művészet és a joghézag. Valamint a — nem Pató Pál-, hanem Pelikán József-féle — késedelem, ami bizonyos esetekben nem probléma, hanem inkább isteni szerencse és áldás.
Aki pedig a korszellemmel házasodik, hamar megözvegyül — bár ez sokaknak nem szokott zavaró tényező lenni, amikor irányváltozás esetén új szélbe kell állítani a vitorlát. A tavalyi hó viszont egészen biztosan nem jön vissza sose már, az idei pedig nem lesz ugyanaz.
Aztán elment a kocsi a Szent János-kórházba, és magával vitte Bonifácz Bélát, aki már olyan szépen feküdt a kocsi párnáján, mint egy kedves és jó halott. Egy hét múlva a két kezét is összekulcsolták mellén a jóságos ápolónénék.
Hol vannak ők, a #metoo- és BLM-aktivisták, okébúmerezők és magukat aszfaltra ragasztgató, önjelölt klímaforradalmárok — ne kérdje szó.
Az alábbiakban felhasznált idézetek forrása A vörös postakocsi tizenkettedik, záró fejezete.
Allergén-információ: propagandistázásra hajlamosoknak erre tessék.
„Err… very surprised. Err… that… I think that… err… that’s why we do it, you know, we do it to try to educate, err… and… err… you know, I think while we have young people must can only be influenced by… err… older people.” Érdemes tovább is hallgatni egyrészt azért, mert Gareth Southgate rövidesen kifejti azt is, amit minden minimális empátiával bíró ember addig is értett, hogy ti. szívesebben beszélne futballszakmai dolgokról, merthogy mégiscsak egy mérkőzés utáni sajtótájékoztatóról lenne szó. Másfelől az is érdekes, hogy ahogy távolodik az ideológiai tartalom, úgy válik egyre tisztábbá és koherensebbé a beszéde, mint amikor a repülőgép elhagyja a turbulenciát és „kisimul alatta a levegő”.