A Twitter fehérterror-korszaka
A Vibe Shift Nagy-Britanniába érkezik
— Ed West írása (ford.: Roger V. Edlington) —
Korábbi együttműködésünk a Wrong Side of History-val Ed West egy friss írásának fordításával folytatódik. A brit író-újságíró az Unherd és a Catholic Herald korábbi főszerkesztő-helyettese, a Daily Telegraph és a Spectator állandó szerzője. Legismertebb munkája, A sokszínűség illúziója (2013) 2021-ben jelent meg az MCC Press gondozásában.
A lábjegyzetek mindegyike fordítói megjegyzéseket tartalmaz.
A francia forradalom jakobinus terrorját a thermidori reakció követte, amely hamarosan átadta helyét az ellenforradalmi fehérterrornak. Ahogy a jelenlegi hangulatváltás is azzal kezdődött, hogy Elon Musk eltörölte a Twitter cenzúrázási szabályait, úgy kezdődött a fehérterror is a konzervatív újságok elleni korlátozások feloldásával. Mert mit tettek ezek a jobboldali lapok, amint szólásszabadságuk helyreállt? Véres bosszúra szólítottak fel.
Ha 2020 a Twitter rémuralma volt, amikor a progresszívek hatalmuk és intoleranciájuk csúcsán voltak — többnyire a tőlük csak kissé jobbra álló girondistákat1 támadva —, akkor az X 2025 elején úgy fest, mintha elérkeztünk volna a fehérterror szakaszába.
Az elmúlt tíz nap2 hangulata nagyban hasonlított a Nagy Woke Ébredés3 Twitteréhez, csak épp ellenkező előjellel. Az elemi dühkitörés érzelmileg messzemenően túlfűtött légkörében számos liberális, sőt, mérsékelt véleményt képviselő közéleti szereplőt is kommentjeik törlésére kényszerítettek. Így néz ki, ha valaki fölényben van — ahogy egyesek fel is vetették, ez talán tényleg egy „fehér George Floyd-pillanat”.
A dühöngő hangulat azután alakult ki, hogy az amerikaiak tudomást szereztek arról a brit grooming gang-jelenségről, ami egyidejűleg a brit konzervatívokat is visszahozta az életbe. Így például — a sok most napvilágra került szörnyűség mellett — arról az esetről, hogy „a rendőrség hagyta, hogy a bántalmazók gyerekek átadásáért cserébe szabadon elsétáljanak”. Vagy egy, az őt ért szexuális bűncselekményt egy oldhami rendőrőrsön bejelenti kívánó lány esetéről, ami végül elmondhatatlan megpróbáltatásokba torkollott.
Egy másik esetben a rendőrök szimplán továbbhajtottak, miután az őrsük mellett aktus közben érték tetten az egyik bandához tartozó elkövetőt. Egy további esetben „a felső vezetés közölte egy kutatóval, hogy soha többé ne hivatkozzon a sorozatos nemi erőszakot elkövető bandák irányítóira az »ázsiai férfiak« kifejezéssel, és elküldték egy kétnapos etnikai és sokszínűségi képzésre”.
Miközben a sztori dühöt vált ki a bevándorlással kapcsolatban, ennél is nagyobb visszatetszést kelt általában véve azon uralkodó osztály ellen, amely keveset törődött a fejleményekkel, és semmiféle érdeklődést nem mutatott az áldozatok élete iránt — és az uralkodó osztály ezen tág kategóriájába valószínűleg magamat is bele kell értenem.
A felső-középosztálybeli Nyugat-Londonban nőttem fel, ahol az ázsiai — főként indiai, kisebb mértékben pakisztáni — lakosság túlnyomó része boltosok vagy patikusok elitegyetemekre és üzleti karrierre szánt fia volt. Gyakran voltak rasszista bántalmazások áldozatai — de soha azok elkövetői —, gyengének és jólneveltnek tartották őket, ellentétben a sokkal nagyobb valószínűséggel „veszélyesen karizmatikus” karibi srácokkal. Csak tinédzseréveim vége féle hallottam az ország távoli részeiről, ahol ázsiai bűnözők, sőt — elképesztő! —, ázsiai bandák léteztek. De még ezzel a felismeréssel együtt is, pakisztáni barátaim sokkal inkább hozzám hasonló, gyökértelen nagyvárosi arcok voltak, akik nem igazán reprezentálták a borzalmak helyszínéül szolgáló városok közösségeit (ahogy én sem voltam igazán reprezentatív az áldozatokat illetően). Teljesen nyilvánvaló, hogy jóval több hasonlóságot mutatok a más etnikai háttérrel rendelkező tehetősekkel,4 mint az észak-angliai szegény fehérekkel; és nyilvánvalóan jobban érdekelnek a barátaim, mint az idegenek.
Ez volt a mi tapasztalatunk a „sokszínűségről” — egy olyan klubról, amelyben a lakásárak jelentették a tagsági díjat (akkor is, ha a lakásrendszer egyeseknek kedvezményes belépést tesz lehetővé). A rasszizmust még az 1980-as években is elnézték, de ahogy egyre idősebbek lettünk, a rasszizmusellenes tabu egyre erősebb lett. Meglepett — és meg is nyugtatott —, amikor megtudtam, hogy a kezdő középiskolás korú lányaim még soha nem hallottak a P-betűs szóról,5 holott amikor én felnőttem, még mindenütt jelen volt.
Mégis, a faji toleranciát legfőbb erényként hirdető módszer gyakran váltott ki érthető, osztályalapon szerveződő morgolódást. The New East End című munkájukban Michael Young, Kate Gavron és Geoff Dench leírták, hogy a Tower Hamlets-i
tősgyökeres cockney-k6 sokkal előítéletesebbek és ellenségesebbek voltak a beáramló bangladesiekkel szemben, mint a városzrészt manapság gyarmatosító yuppie-k.
A szerzők megjegyezték: észszerűen feltételezhető, hogy „a kelet-londoni lakosság fiatalabb, rugalmasabb, individualistább, kozmopolita »yuppie« rétegének hozzáállása összefüggésben van a modern munkaerőpiacon elfoglalt erős pozíciójával. Túlnyomórészt azok a mobilis, magas képzettzségű emberek tudnak személytelenebb és elvszerűbb módon viszonyulni a környék problémáihoz, akik bármikor el tudnak menekülni az East Endről. Számukra a bangladesiek jelenléte még előny is lehet, mivel egzotikus jelleget kölcsönöz a helynek és olcsó, kellemes étkezési lehetőségeket kínál, ezért már-már olyan, mintha egy állandó külföldi nyaraláson lennének.” Pompás!
A cockney-knak viszont ez volt az otthonuk, felmenőik szülőhelye — és nem volt nekik másik.
Young és társai megfigyelték, hogy minél „kötöttebb” volt az egyén (amit a szomszédos utcákban élő családtagok és barátok számával mértek), annál ellenségesebbnek érezték magukat a bevándorlókkal szemben. A legmagasabb „kötődési pontszámmal” rendelkező egyén, egy idősebb East End-i matróna volt a Brit Nemzeti Párt7 egyetlen nyílt támogatója. Ez az árnyoldala annak, amit korábban nagy csodálattal „szoros kötelékű közösségeknek” neveztek. A többség azóta elköltözött, hogy helyükbe egy másik „szoros kötelékű” közösség lépjen, amely kötelék ráadásul olyannyira szoros, hogy Tower Hamlets a korrupció hírhedt mintjává vált.
Fiatalkoromban Kelet- és Nyugat-London ugyanolyan távol állt egymástól, mint Viktória királynő idejében. A keleti rész nem az a világ, amelyben a nyugati részen felnőttem. A környezetemben élők között sokakhoz hasonlóan be kell vallanom, hogy eleinte nem hittem el a grooming gangekről szóló történeteket, vagy legalábbis nem hittem el a probléma mértékét. Túlszínezettnek hangzott, rosszabbnak, mint bármi, amivel a legrosszabb rasszista a legszélsőségesebb esetben előállna. A becserkészett, majd meggyilkolt Charlene Downes története egy vérvád minden jegyét magán viselte — azzal a különbséggel, hogy a klasszikus vérvádakkal ellentétben igaznak bizonyult.
Csakugyan kizárólag rasszisták beszéltek a témáról — kezdetben Nick Griffin a BNP-ből, később az Angol Védelmi Liga8 tagjai. Bár a tiszteletreméltósági kaszkád9 minden bizonnyal megnehezítette az emberek számára, hogy osszák az EDL álláspontját, nem értek egyet azzal az állítással, hogy rontottak volna a helyzeten, ahogy azt most egyesek állítják.
Ha az EDL soha nem szerzett volna tudomást volna a grooming gangekről, az értelmiségi szalonok „jó körökben” mozgó társadalma még mindig boldogan megfeledkezne erről a kétségkívül kellemetlen és lehangoló témáról, ami ráadásul a társadalom egy olyan szegmensét érinti, amelyre szívük szerint inkább nem is gondolnának, és végtelenül kínos az általuk jól belakott erkölcsi rendszer számára.
Pár évvel ezelőtt futótűzként terjedt egy virális videó egy magát kifejezni képtelen fiatal EDL-tagról. Nagy derültséget okozott azzal, hogy „muszlim sugárfegyverekről” panaszkodott, ami jó poénnak számított a felsőfokú végzettségűek köreiben — jól emlékszem, ahogy egyes barátaim nevettek rajta. Remekül szimbolizálta az alacsonyabb társadalmi státuszú emberek előítéletes muszlimellenességét; pátosszal teli BBC-interjúk és tréfálkozó pólók témájául szolgált. A delikvens azt próbálta ugyanis mondani, hogy „muszlim erőszakoló bandák”,10 de szó szerint képtelen volt érthetően artikulálni — és mindenki csak nevetett.
Egy multikulturális társadalomban a kifejezőkészség kérdése az osztályok közötti mély megosztottság egyik forrása.
A szükséges műveltséggel, vagy gyors észjárással nem rendelkezők védtelenek maradnak a változásokkal — amelyek a történelem szinte minden társadalmában szélsőségesnek számítanának — szembeni elégedetlenségük érvekbe öntését illetően.
Ahogy Christopher Caldwell nagyszerű munkájában rámutatott: a multikulturalizmus előnyeinek megkérdőjelezése annál nehezebbé vált, minél inkább rögzültek a rendszer tabui. A tabusítás a kettősségek és ellentmondások olyan magas szintű kezelését és feloldását követeli meg, amire a legtöbb ember képtelen, ezáltal lehetetlenné téve, hogy a kevésbé szókimondó emberek észszerű követeléseknek adjanak hangot.
„A tolerancia művelt, Jürgen Habermas-féle filozófusai talán képesek lettek volna ilyen nehéz kérdéseket kibogozni és a megfelelő megkülönböztetésekkel élni” — írja Caldwell. „A politikai elitek pedig megoldhatják e kérdéseket parancsuralmi eszközökkel, az átlagos intellektusú és társadalmi státuszú embereket viszont csak zavarba ejtették és elbizonytalanították. Egy demokrácia nem képes sokáig elviselni egy olyan rendszert, amely felsőfokú szociológiai végzettséget, vagy magas kormányzati pozíciót szab előfeltételként ahhoz, hogy valaki akár a legkisebb aggodalmát is kifejezze országa jövőjével kapcsolatban”.
Ez az egyik aspektusa az állam egyre növekvő elhivatottságának aziránt, hogy embereket internetes kommentek miatt börtönözzön be. Bár ez valóban zsarnoki dolog, igazság szerint nem fognak börtönbe zárni egy hozzám hasonló embert, akit arra neveltek, hogy a bevándorlással szembeni ellenérzéseit a csapdahelyzetek elkerülésével együtt is képes legyen érthetően megfogalmazni.
Mivel az uralkodó ideológia átláthatatlan, mindenféle eufemizmussal és tabuval leplezett, a kevésbé iskolázottak számára nehezebb ellene fellépni. Eric Kaufmann a Whiteshift című könyvében Justin Gest amerikai politológusnak a kelet-londoni Barkingban végzett terepmunkáját idézi. Barking még Tower Hamlets-nél is kijjebb található, a XXI. század elején még többnyire cockney-k laktak ott. Két helyi nő, Eleanor Hodgkins és Poppy Moore felkérdezte Margaret Hodge helyi parlamenti képviselőt a bevándorlással kapcsolatban, aminek köszönhetően a 2001-es több, mint 80 százalékos fehér brit arány a mai, mintegy 30 százalékosra változott.
A beszélgetés átiratában a két East End-i nő képtelen megfelelően megfogalmazni, miért baj az, hogy a lakókörnyezetük — amely oly sok generáción át ugyanolyan maradt — hirtelen átalakul; és csak a szagokra, valamint a „kétes jellegű húsokat és zöldségeket áruló furcsa boltokra” tudnak panaszkodni. A művelt ember számára ezek gyenge, sőt, megvetendő érveknek tűnnek.
Amikor Moore már könyörög: „Margaret, nem élne itt két-három hétig, hogy saját szemével lássa, milyen is itt?”, választott képviselőjük azt válaszolja: „Elég gyakran vagyok itt... Nézze, az idők megváltoztak, és nekünk az új időkkel együtt kell haladnunk”. Elég gyakran van itt — de nem ott él. A magunkfajta, bármiféle hatalmi pozícióban lévők közül nagyon kevesen élnek ott.
Hogyan fogalmazhatná meg a két East End-i nő az ellenérzéseit egy olyan drasztikus, a kormány bevándorlási politikája által lehetővé tett, közösségüket felforgató változással szemben, ami miatt mindennapi társukká lett az elidegenedettség, az elszigeteltség és a félelem érzése? Hogyan szólítsák meg képviselőiket és a jobb társadalmi helyzetben lévőket — akiknek az a feladatuk, hogy megvédjék őket — felsőfokú szociológiai végzettség nélkül? Tudományos munkákat kéne idézniük a sokszínűség és a bizalom közötti kapcsolatról, vagy a kisebbségi lét mentális betegségekre gyakorolt hatásairól? Rá kéne mutatniuk a bűnözési adatokra? Esélyük sincs rá.
Ez az osztályalapú harag célpontokat akar találni magának. A Fehérterror-Twitteren Tom Holland történészt, egy szelíd és kedves embert találta meg, aki sokakat feldühített azzal, hogy egy régi bejegyzésre vonatkozó kérdésre válaszolva „nemes szándékokról” beszélt. Én ezt úgy értelmeztem, hogy a szörnyűségek megtörténtét lehetővé tévő antirasszista erkölcsi kódex nemes szándékaira gondolt, nem pedig a visszaéléseket szándékosan eltussoló kormányzati alkalmazottakra. Csupán annyit akart mondani, hogy „a pokolba vezető út jó szándékkal van kikövezve”.
Ezrek értelmezték szándékosan másképp a szavait, ami a régi, jakobinus Twitterre emlékeztetett; szándékosan a lehető legrosszabb értelemben véve egy kijelentést, mert az érzéketlenséget mutatott a kiszolgáltatottakkal szemben. Sokan válaszoltak a „hogy éreznéd magad, ha a te lányoddal történt volna ez?” gondolatmenet mentén. Nyilván nem lennék túl boldog, de azt hiszem, a dühöt leginkább az vezérli, hogy a Hollandhez (és hozzám) hasonló, kényelmes középosztálybeli életet élőknek nem volt különösebb problémájuk egy olyan erkölcsi rendszerrel, amelyben a legtöbb szenvedés másoknak jutott osztályrészül.
A jobboldali populista düh történelmileg is vegyítette a külföldiekkel szembeni ellenérzéseket az elitek elleni haraggal, akiket egyazon romlott rendszer részeinek tekintettek. Ez már a középkori „pásztorok keresztes hadjárata” esetében is igaz volt, amikor a vidéki csőcselék egyházi vezetőket, diákokat és zsidókat célba véve vonult a városokba, valamint a parasztlázadásra, amely a hatalom képviselői és a külföldiek meggyilkolásához vezetett. A cári Oroszországban a zsidókat üldöző csőcselék gyakran nekiment a földbirtokosoknak, néha egyazon ámokfutás részeként. A földbirtokosok közül sokan osztották az antiszemita előítéleteket, még bátorították is őket, de a düh olyan gyúlékony elegy, amelyet a gyújtogatók sem tudnak megfékezni. (Hasonlóképpen: a baloldali populizmus gyakran veszi célba a gazdag külföldieket, akiket jogos ellenségnek tekintenek, legyenek azok a bolsevik forradalomban részt vevő németek, vagy a londoni lakásválságért felelőssé tett gazdag kínaiak.)
Mára nagyrészt feledésbe merült, de ez a tömeges visszaélés akkor történt, amikor Nagy-Britanniában az a pedofíliával kapcsolatos erkölcsi pánik zajlott, amit a Brass Eye Paedogeddon című filmje is bemutatott. A 2000-es évek elején sok helyütt tiltakoztak a gyermekbántalmazók önkormányzati tulajdonú lakótelepeken való elhelyezése ellen — ebben a légkörben a News of the World még azt is elfogadhatónak tartotta, hogy címlapra tegye a bűnözők fényképét. A középosztálybeliek közül sokak számára az egész ügy hisztérikusnak tűnt, amire a koronát az az eset tette fel, amikor Newportban a tömeg egy gyermekorvosra rontott rá, összetévesztve a „gyermekorvos” és a „pedofil” szavakat11 — mintha egy gyermekmolesztáló ezt a tényt legalábbis egy utcai névtáblára íratná ki. Elrettentő történet volt ez az alacsonyabb társadalmi rétegek ostobaságáról, amin mindenki kuncogott; ugyanakkor a munkásosztály pedofilokkal szembeni undora azt a valóságot tükrözte, hogy az ő gyermekeik jóval nagyobb valószínűséggel váltak áldozattá.
A fehérterrort hasonlóan felfokozott érzelmek mozgatják, és a Munkáspártnak nagyon nehéz most irányítani a kérdést, ami a liberális intézményrendszert abba a végzetes helyzetbe hozza, hogy úgy tűnik, nem törődik a legkiszolgáltatottabbakkal. Sok igazság van Jonathan Haidt erkölcsi alappillérekkel kapcsolatos elméletében, miszerint sokan bírnak a gyengék védelme iránti politikai motivációkkal, ami sok helyütt magyarázatot ad a baloldal győzelmeire — beleértve azt is, hogy az nem akar hangot adni a multikulturalizmus ellenzőinek. De van egy nagyon is brit attitűd — vagy legalábbis önkép —, hogy az esélytelen oldalára állunk, amely hajlam erősen befolyásolta a zsarnoknak tekintett bevándorlásellenes politikusokhoz való hozzáállást is.
Csakhogy mostanra kiderült: azok a bántalmazott és áldozattá tett fiatal lányok voltak igazán esélytelenek, akiket bizonyos értelemben feláldoztak egy politikai istenség oltárán.
Hollandnak igaza volt, amikor azt állította, hogy a multikulturalizmus mögött meghúzódó antirasszista meggyőződés nemes szándék volt. Egyetértek vele, még akkor is, ha történetesen úgy gondolom, hogy e szándék minden bölcsességet nélkülöző és végzetesen naiv volt. Mindez egy olyan kísérlet része is volt, amelyben soha nem a magamfajta embereknek kellett meghozni a legnagyobb áldozatokat.
A Gironde a jakobinusokkal szembehelyezkedő, mérsékelt köztársasági párt neve volt, tagjai a girondisták.
Az eredeti írás 2025. január 9-én jelent meg.
Fordításban visszaadhatatlan szójáték: „Great Awokening”, ami az észak-amerikai vallási újjászületési mozgalmak (Great Awakening) ironikus parafrázisa.
Az eredetiben: „Quite clearly, I have more in common with People Like Us from different ethnic backgrounds than I do with poor whites in the north of England (…)” A szerző ezzel a People Like Us nevű elit otthonmegosztó szolgáltatásra utal.
A politikai korrektség bevett gyakorlata szerinti utalás (első betű + „szó”) az angolban rasszista sértésként használt „paki”-ra .
A londoni East End lakosaira, vagy általában az összes munkásosztálybeli londonira vonatkozó, eredetileg pejoratív, manapság inkább semleges kifejezés. A Cockney English az a hagyományosan munkásosztálybeli londoniak által beszélt dialektus, amelynek egy érdekes derivátumáról, a cockney rhymic slang-ről korábban már e helyütt is esett szó.
British National Party (BNP) — 1982-ben alapított ultranacionalista párt, az angol politikai spektrum jobbszélének szélsőértéke.
English Defence League (EDL) — 2009-ben alapított szélsőjobboldali, identitárius és iszlámellenes retorikájáról ismert mozgalom. Legismertebb arca az a Tommy Robinson (polgári nevén Stephen Christopher Yaxley-Lennon), aki már 2013-ban elhagyta a mozgalmat, hogy azóta jóval nagyobb ismeretségre (és priuszra) tegyen szert. Nemrég Elon Musk személyesen szólalt fel szabadon bocsátása érdekében.
Olyan szociológiai folyamat, amelynek köszönhetően bizonyos gondolatok, vagy vélemények azért válnak hiteltelenné, mert egyéb (erkölcsi, elmekórtani, vagy társadalmistátusz-béli) szempontból vállalhatatlannak tekintett egyénekkel hozhatók összefüggésbe.
Eredetiben: „Muslamic Ray Guns” a „Muslim Rape Gangs” helyett. A hazai trashkultúra „a hivatalba, a Jenőhöz — a Polgár Jenő Hivatalba” örökbecsűjéhez hasonló mém.
Eredetiben: „paediatrician” vs. „paedophile”.