Dawkins el-, Ayaan felszabadul
...avagy Egy ideológia csődeljárása (dráma egy felvonásban)
Adásunkat rendkívüli esemény miatt megszakítjuk. Később visszatérünk még Molnár Tamáshoz, valamint az Utópia és Disztópia világába tett kalandozásainkhoz, azonban most egy olyan horderejű — mellesleg nagyon is témába vágó — eset történt, hogy kénytelenek leszünk egy rövid kitérőt beiktatni. És hamarosan remélhetőleg együtt látjuk majd: valójában nem is olyan nagy kitérőről van szó.
Az történt ugyanis, hogy májusban a Dissident Dialogues keretében lezajlott az utóbbi évek egyik legfontosabb beszélgetése: Richard Dawkins és Ayaan Hirsi Ali utóbbi megtérése után és okán folytatott eszmecseréje, melynek köszönhetően jó ideig nehezünkre esett áthajózni a felháborodás Szkhüllája és a pőre szarkazmus Kharübdisze között. Most hát megpróbálunk a csipkelődő beleérzés kikötőjébe navigálni valahogyan, ha az üvöltő szelek is úgy akarják.
Mivel a cím egyben eredményhirdetés is, nem árulunk zsákbamacskát: ezt a vitát Dawkins úgy és annyira veszítette el, ahogy és amennyire vitát elméletileg elveszíteni lehetséges. Ez akkor is így van, ha egyrészt a rendkívül zavaró közbetapsolások és hujjogatások, valamint a videó alatti kommentek többségi elve alapján esetleg más kép rajzolódna ki a felületes szemlélő számára.
De hogy megértsük, ez miért érdekes, sőt, miért igazán nagy szám, először egy kicsit vissza kell mennünk az időben.
Richard Dawkins ugyanis nem egy szimpla evolúcióbiológus és zoológus, akinek Az önző gén-t és a „mém” fogalmát köszönheti a világ, de még csak nem is szimpla „sztártudós”, hanem a ‘68-as alapokon kisarjadó tudomány-jakobinizmus főpapságának egyik központi figurája. Christopher Hitchens-szel, Daniel Dennett-tel és Sam Harris-szel folytatott beszélgetésük, mely a The Four Horsemen of the Non-Apocalypse nevet kapta, az Új Ateizmus mozgalmának egy alapműve, hasonlóan a négyesfogat1 számos művéhez.
A nevezetes találkozót azonban eredetileg ötfősre tervezték, lett volna ugyanis egy hölgy is a szobában. Igen, kitalálta a kedves olvasó: Ayaan Hirsi Ali. Ő Mogadishuban született 1969-ben, majd 1992-ben Hollandiába menekült egy kényszerházasság elől, ahol — különösen erőteljes és hangos iszlám-kritikája okán — ismert médiaszemélyiséggé vált, majd később parlamenti képviselővé is választották. A halálos fenyegetések már mindezek előtt is a mindennapjai részét képezték, azonban amikor barátja és munkatársa, Theo van Gogh filmrendező2 iszlamista merénylet áldozatává vált, a holttestre pedig az „Ayaan lesz a következő” feliratot tűzte a merénylő, végleg elhagyta Hollandiát és az Egyesült Államokban telepedett le. Itt került kapcsolatba az Új Ateizmus köreivel, 2012-ben pedig együtt szerepelt Dawkins-szal, Dennett-tel és Harris-szel (Hitchens ekkor már nem élt), ahol Dawkins személyesen nevezte őt „az ötödik lovas”-nak.
Aztán 2023-ban, sokak — köztük elsősorban korábbi szellemi szövetségesei és alkotótársai — legnagyobb megdöbbenésére keresztény hitre tért.
Ilyen előzmények adtak különös pikantériát ennek a beszélgetésnek, ami egyszerre volt megindító, tanulságos és rendkívül frusztráló.
Megindító Hirsi Ali személyes története és hangvétele miatt, ahogy számos helyen láthatóan keresi a szavakat, és megpróbálja megfogalmazni saját maga számára is, mi történik vele, hogyan és miért jutott arra a felismerésre az ész és a ráció eszközeivel, ami az egész vita alapjául szolgál. Többször is hangsúlyozza, hogy megtérése nem valamiféle hirtelen megvilágosodás, hanem egy lassan kibontakozó, alaposan átgondolt és kiérlelt folyamat eredménye.
Tanulságos, mert míg Hirsi Alitól elhangzik az, hogy „igen, hibáztam, tévedtem” — azzal kapcsolatban, hogy hiba volt a kereszténységet egy kalap alá venni a többi vallással —, addig Dawkins részéről önreflexiónak jele sincs, reakciója nagyjából kimerül abban, hogy „eddig okosnak tartottalak, mert ugyanazt gondoltad, amit én, de most már nem gondolod ugyanazt, ezért sajnálattal meg kell állapítanom, hogy már nem vagy okos”.
És végül rendkívül frusztráló Dawkins póráza miatt. A póráz miatt, amellyel folyamatosan próbálja kötni a militáns ateizmus csőlátó ebét az ész-istenség egyre jobban billegő karójához, és amelyet állandóan beszélgetőpartnere nyakába akar vetni. Teszi mindezt úgy, hogy az illető épp most oldozta le e pórázt magáról, hosszas évek és látnivalóan küzdelmes vívódás-folyamatok eredményeképpen. Miközben Hirsi Ali szeretetről és kiengesztelődésről, valamint távolról sem mellékesen a kereszténységnek a nyugati civilizáció felépítésében és meglehetősen időszerű megmentésében betöltött szerepéről és lehetőségeiről beszél, addig ő képtelen leszakadni az empirikus istenbizonyítékok hiányán, vagy ószövetségi passzusok szó szerinti értelmezésén való rugózásról.
Apropó, nyugati civilizáció és a menthető mentése. Dawkins-t se kerülte el korunk veszettjeinek, a wokery Saint-Just-jeinek haragja, így a személyes érintettség miatt ő is a woke kritikusává vált — bár ez manapság már nem sokat ér, hiszen ő is csak egy old white dude, semmi több. Azt pedig már korábban is kifejtette és ebben a beszélgetésben is megemlíti, hogy ha a kereszténység és az iszlám, mint kizárólagos lehetőségek közül kéne választania, akkor előbbi mellé teszi a garast (és saját magára is „kulturálisan keresztény”-ként hivatkozik). S bár Hirsi Ali több alkalommal is tapintatosan felkínálja a lehetőséget az önreflexióra és megkéri, hogy reagáljon valamit a militáns ateizmus korunk problémáinak előidézésében betöltött felelősségére, ő ezt következetesen megtagadja, aminek a számos példa közül az alábbi jelenet adja a leginkább eklatáns példáját:
„Rational secular humanism. The enlightment, enlightment values” — pattognak az ex cathedra szavak arra a kérdésre, hogy mit lehetne ajánlani azon fiatalok számára, akik valamiért hajlamosak elcsábulni egy olyan világmagyarázat szirénhangjai irányába, ami szerint az egyszervolt keresztény civilizáció helyén már csupán egy morális és szellemi vákuum tátong. És amikor a moderátor — teljesen jogosan — visszakérdez, hogy tapasztalati úton nem igazán tűnik sikeresnek a Dawkins által említett értékekre támaszkodni civilizációvédelmileg, frenetikus arroganciával vág vissza annyit, hogy „hát akkor nyomjuk meg jobban”. Olyan érzés keríti hatalmába az egyszeri nézőt, mintha valaki egy kerékpárosnak csakis a pedál erősebb taposását tudná javasolni bármilyen útközben felmerülő nehézség leküzdésére. Akkor is, ha az illető történetesen épp egy szakadék felé tekerne.
A szakadék-analógia pedig nem légből kapott, hiszen a dawkinsi gondolatot nagyon kevés — ha egyáltalán — választja el az embernek csakis a nagybetűs Semmit adni képes nihilizmustól, ami viszont egészen biztosan nem a kioktatóan deklarált racionális-szekuláris humanizmust hívja elő az egyszeri fejekben, hanem — ahogy Hirsi Ali helyesen állapítja meg — vákuumot képez. Ezt pedig valami a fizika törvényszerűségeinek megfelelően előbb-utóbb ki- és betölti, az iszlám pedig valóban kiválóan alkalmas erre, ráadásul határtalan tárgybéli ambíciókkal rendelkezik.
Erősen kapcsolódó, fontos írás jelent meg nemrég Csejtei Dezső tollából,3 ahol a szerző a technikafogalom változásával kapcsolatban megállapítja:
„az antik technika esetében a Lét még éreztette jelenlétét, a modern technika korszakában viszont bekövetkezett a Lét elfeledése, helyébe az emberi szubjektivitás került.”4
A Lét elfedésével kapcsolatban pedig mintha Dawkins szárazon kopogó, a vita előrehaladtával egyre inkább elvékonyodó érvkészlete köszönne vissza ránk.
Írásának összegzésében pedig Csejtei egy talán még fontosabb aspektusra világít rá, amikor Nietzsche — megítélése szerint — egyik legmélyebb meglátását5 idézve leszögezi: a német filozófus azt mondja ki, hogy az ember nem létezhet valamilyen metafizika, valamilyen transzcendencia nélkül. Mintha Hirsi Ali szavait hallanánk visszhangozni a Dawkinsnak hiába feltett kérdések formájában.
„Ha ez teljes mértékben hiányzik, akkor bekövetkezik a nihilizmus állapota. Márpedig az emberi létezést kizárólag annak e világi oldalára korlátozó, végletes és végleges technikai racionalitást hirdető álláspont — ez a földi kenyér kizárólagosságát valló, emberistenhívő technika álláspontja — pontosan egy metafizika, transzcendencia híján levő felfogásról tesz tanúbizonyságot, vagyis nem más, mint kiteljesedett technológiai nihilizmus.”6
Helyben vagyunk: a vita két résztvevője között feszülő immanens ellentét lényegénél. A teljes beszélgetést az a minta jellemzi, hogy míg Hirsi Ali kitartóan és szelíden próbálkozik — az ész és a technika helyét és szerepét nem vitatva — a metafizikai és transzcendens elemek beemelésével, addig Dawkins definíció- és verkliszerűen hozza újra és újra „a földi kenyér kizárólagosságát valló, emberistenhívő technika”, azaz a „kiteljesedett technológiai nihilizmus” unalomig ismert érvkészletét, még ha kétségtelenül magas színvonalon is. A szellemi póráz visszahelyezését túlságosan látványosan, egy idő után már szinte kétségbeesetten erőltető, a „földi kenyér kizárólagosságát valló, emberistenhívő” materializmust a „racionális, szekuláris humanizmus” sztanioljába csomagolni próbáló attitűd azonban végig leragad a felszín kapargatásánál.
A széles körben ismert egyetemi andekdota szerint egy filozófiaprofesszor előadásának kezdetén fog egy befőttesüveget, és megtölti jókora kövekkel. Majd megkérdezi hallgatóit: mit gondolnak, tele van-e az üveg? Az igenlő válasz után elővesz egy csomó apró kavicsot, és elkezdi beleszórni azokat is az üvegbe. Miután a kavicsok kitöltik a kövek közötti üres helyeket, a kérdés újra elhangzik, és megint megállapítják: az üveg tele van. Ezután elővesz egy homokkal teli dobozt, és elkezdi beletölteni a homokot az üvegbe. A homok természetesen minden rést kitölt, így a kérdésre harmadjára sem érkezhet nemleges válasz, sőt.7
Dawkins megelégedett azzal, hogy néhány jókora követ rakjon az üvegbe és azt várta, hogy ez majd ugyanúgy elég lesz, mint korábban. Kemény Dénes pontosan erről az attitűdről mondta egyszer egy váratlan és kiábrándító vereség után: „azt gondolták, elég a sapkájukat és a gatyájukat bedobni a vízbe” — ami történetesen nem csupán a vízilabdában igaz.
És ha már tudomány és technika — Blaise Pascal egyikkel sem állt hadilábon, mégsem esett nehezére ilyet írni:
Csak háromféle ember van; az egyik fajta az, amelyik megtalálta Istent, és szolgálja; a másik, amelyik minden igyekezetével keresi, de még nem találta meg; végül a többi, aki úgy él, hogy nem keresi, és nem is találta meg. Az elsők értelmesek és boldogok, a legutóbbiak balgák és boldogtalanok, a közbülsők boldogtalanok és értelmesek.8
Nem nehéz elképzelni, e tipológia alapján melyik kategóriába sorolná be a vita két résztvevőjét.
Zárszóként pedig álljon itt a már korábban is többször emlegetett Nicolás Gómez Dávila egy releváns gondolata, ami kiválóan világítja meg, miért beszélhetett el ennyire egymás mellett a két vitapartner:
„Az ész nem helyettesíti a hitet, ahogy a szín sem helyettesíti a hangot.”9
A metaforát megfordítva: Hirsi Ali egy olyan Dawkins számára próbált színeket felvillantani, aki nem csupán a tudomány és a technika monokrómjában látja a világot, de haragszik is mindenkire, aki szerint léteznek színek. Veresége ezért nem csupán kiszámítható, de elkerülhetetlen is volt.
Közülük Dawkins-on kívül már csak Harris él, Hitchens az ominózus beszélgetés után pár évvel meghalt, Dennett pedig pár hónapja tért meg teremtőjéhez enyészett a Semmibe.
A merénylet „oka” Theo van Gogh Behódolás című, iszlám-kritikus rövidfilmje volt, amelynek Hirsi Ali írta a forgatókönyvét.
Csejtei Dezső: Emberlét, technika, hit. Az egzisztencializmus technikafelfogása, in: Kommentár 2024/3, 55-74. o.
Uo. 66. o.
„Az igazi világot megdöntöttük: milyen világ maradt? Talán a látszólagos? De nem! Az igazi világgal a látszólagost is megdöntöttük!”, idézi Csejtei, i.m. 73. o.
Csejtei, i.m. 73-74. o.
Alternatív verziókban a záró lépés nem ez, hanem előkerül egy sörösüveg, a folyékony kenyér befőttesüvegbe töltése után pedig a „bármennyire teljes is az életed, mindig van benne hely egy sörnek” konklúzió hangzik el, amitől ezúton elhatárolódunk.
Blaise Pascal: Gondolatok (ford. Pődör László), Lazi Könyvkiadó, Szeged, 2005, 92. o.
Nicolás Gómez Dávila: Escolios a un texto implícito II (Instituto Colombiano de Cultura, 1977), 305. o. (Külön jelölés hiányában a szöveget saját fordításban közlöm.)